Nyilván volt pár, ahol nem annyira éreztem jól magam, csak mintegy társadalmi szerepvállalásként kötelességemnek éreztem segíteni - értsd: mindenféle korábbi ígéretem ellenére idén ismét olimpiai kvótához „futottam” pontokat a nagylányok között - de ezek mindig megérik, mert mindig új élményekkel, ismerősökkel gazdagodhatok, és azért a mi kis csapatunk minden tagja csuda lény, úgyhogy a velük töltött időt mindig imádom. De nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy a korábbi években már voltam kétszer enduro versenyen, meg Danival túrázni Finale Ligure-ban, és most úgy adódott, hogy valami nagy véletlen folytán szlovén barátaink teljes SloEnduro sorozatán el tudtunk indulni, ami azt jelentette, hogy a végén még az összetett dobogóért is csatázhattunk.
A SloEnduro sorozat mellé mindig van egy 4Fun sorozat is, és sokszor aztán az itteni versenyek közül nőnek fel a „nagy” futamokhoz a helyszínek, sőt idén a nagyok közül nőtt fel valaki EWS futammá, ami elég nagy elismerést jelent ebben a szakágban egy rendező csapatnak és a helyszínnek is. Mi a SloEnduro 5 futamán vettünk részt, sőt voltunk olyan szerencsések, hogy az EWS futammá avanzsálódott Petzen/Jamnica Black Hole Festival versenyére is kaptunk „wild cardot” a helyi rendezésnek és szorgalmas sloenduro részvételünknek köszönhetően.
Mivel a csajok mindegyik kerékpáros szakágban jóval kevesebben vannak, nem kivétel ez alól az enduro sem, így a szlovéneknél lányok kizárólag egy kategóriában, mily meglepő, a „Women” – ben tudnak indulni, így tettem hát én is, míg Dani az életkorának megfelelően Master1-ben vette fel a harcot.
Nekünk mindegyik helyszín teljesen új volt, így kis hátrányban voltunk a korábbi években már versenyzőkkel, de legalább izgalmasabb a kihívás. Elsőként Ajdovscinában a Kamplc Enduro március utolsó hétvégéjén, ahol már egészen tavaszias 13 fokban versenyeztünk a kicsit sáros pályákon, de jól járható pályákon. Itt még az Fro-s kegények is nagy létszámmal képviselték magukat, illetve a déliek közül is többen jöttek, cuki új barátokra is szert tettünk, akikkel aztán később együtt kalandoztunk a versenyek előtti pályajárásokon. Pénteken és szombaton mentünk amennyit csak tudtunk, persze már itt felfigyeltünk az utána egész szezonban érzékelhető nem túl sortszerű magatartásra, nevezetesen a „felszállítózásra”. Aki nem tudja, annak írom, az enduronak éppen az a lényege, hogy bár csak lefelé vannak mért szakaszok, de a felfelék sem elhanyagolhatóak, mert csak kivételesen van felvonó, azaz saját lábon kell feltekerni az adott szakasz rajtjához, s ez bizony sokszor nem kevéssé megterhelő. Az edzésnapon ugyanezek a szabályok, azonban vannak sokan, akik ezt nem veszik véresen komolyan- sajnos maguk a rendezők sem találtak ki erre egzakt megoldást- így aztán ilyenkor van saját kis sofőrjük, aki a lehető legtovább felviszi őket, s ezzel bizony nem kis előnyre tesznek szert, hiszen jóval többször tudják megnézi a legjobb nyomokat. De sebaj, mi mindig maradunk a jól bevált saját meghajtású kis lábainknál. Szóval itt 5 szakasz volt, mindegyiket sikeresen abszolváltuk, én teljesítettem célkitűzésemet, miszerint ne legyek utolsó, és mindenhol jöjjek le frankón, sőt a klassz 6. helyet szereztem meg, Dani pedig 12. Az időjárás kegyes volt hozzánk, mert a versenynapon napsütésben száguldoztunk lefelé, a végén pedig svédasztalos uzsonna várt mindenkit, nem is beszélve a helyben főzött, azóta is kedvencünkké vált sörökről.
2. forduló május első hétvégéjén Krokar Enduro, Dobrna nevű kis fürdővárosban, de nekünk nem kellett fürdőbe menni, mert már a pályajáráson az első szakasz aljában olyan vihar kapott el, hogy hazahúztunk a biztonságos kis malmunkba, amit szállásként találtunk magunknak. Másnap aztán kimerészkedtünk a napsütéssel együtt, hamar konstatáltuk, hogy az eső nem tett túl jót az erdőben, konkrétan az első és második szakasz még elfogadható volt nekem is különösebb gondolkodás nélkül, de a következő 3-nál megállapítottam, hogy itt majd leszánkózok inkább másnap a versenyen. Pedig a pályák önmagukban cukik voltak.
Semmi durvulás, csak cuki ösvények, kanyarok, néhány letörés. A versenyen aztán vicces módon lementem simán, gondolkodás nélkül, ahol előző nap letolni sem mertem, majd a „semmilyen” helyeken a sárban jókat estem pofára, seggre és különböző testrészeimre, de csak jókat derültem rajta. Az egyetlen béna ezen a versenyen – a felszállítós bandákon kívül- a transzferidők hossza volt, konkrétan minden egyes szakaszra felért úgy a ember, hogy közben lent a városkában kávézott, sörözött, kólázott, s még így is üldögélt jócskán a rajtja előtt. A rendezők is érezték valószínű ennek az elcsúszottságát, s próbálták helyrehozni azzal, hogy az utolsó szakaszra felfelé menet egy sebtében felállított feeding zónát hoztak létre, ahol pult alól még pálinkát is kínáltak a megfáradt versenyzőknek. Azért az időjárás és a durván sáros pályák valószínű elriasztották az emberek egy részét, de mi így is helytálltunk, Dani 9. lett, én pedig 4. a kategóriánkban. Verseny után pedig még maradtunk, mert annyira tetszett a kis szállásunk, s csak másnap reggel vettük hazafelé az irányt.
3. forduló június közepén Merjasec Enduro, Ruse, ami gyakorlatilag Maribor, csak nem a lejtőzős emberkék többsége által ismert felvonó és melletti részek, hanem kicsit arrébb olyan csodaerdőben, amiről én álmodni szoktam, óriási fenyők, tűleveles ösvények, mint egy mesében.
Itt a kiírás szerint sejteni lehetett, hogy lesz valami felszállítás, de azért mi e nélkül abszolváltuk az edzős napokat, pénteken és szombaton. Nem is nagyon tudtunk rájönni, hogyan lesz ott felszállítás azokon a fura meredek dózer utakon, de aztán másnap láttuk, hogy amit ők elhatároznak, az megy, sőt mindezt busszal hajtják végre, a bringákat profin utánfutóra pakolva. Megtudtuk azt is, hogy itt nem tilos ezeken az utakon autóval felmenni a bringákat felszállítva, vissza is akarunk menni, mert én odavoltam ezért a helyért, személy szerint ez volt a kedvenc versenyzős erdőm a sorozatban. A pályák mindenkinek teljesíthetőek voltak, és tényleg imádta az ember minden percét. Jó, az utolsó szakasz azért kicsit vicces volt, mert olyan laza talajú, szó szerint függőleges lefelék voltak benne, hogy én elsőre nem hittem el, azt komolyan gondolják, menjek ott le. Szerencsére a legdurvább részeit végül kivették, mert a végén keresztezni kellett volna egy olyan dózer utat, amin hétvégén sokan mászkálnak autóval, de nem bántam, hisz maradt benne bőven így is „becsukom a szeme, oszt lesz valami” rész. Sáros, vicces szakasz is volt azért, persze közben nem nevetgéltem, de megoldottam ezeket is, és utólag mindig elcsodálkozom, hogy mennyit lehet tanulni és fejlődni egy-egy ilyen versenyen, ha mást nem, csak annyit, hogy bátornak kell lenni, és be kell adni.
Itt Danival mindketten 6. helyet csíptünk meg a kategóriánkban, ami Dani részéről elég menő, Veronika pedig egyre durvábban véghez viszi, hogy ne legyen utolsó abszolútban, sőt, egyre előrébb tör.
4. forduló augusztus végén, Enduro Krvavec az azonos nevű település sípályáin és környékén, de nyugodtan írhatom, ez maga volt az armageddon. Pénteken még egészen szép időjárás, azaz nem annyira esett az eső, bár voltak már csúszós részek, és mi úgy néztünk ki, mint a kismalacok délutánra, de azért alapvetően megnéztük az összes pályát, bár a RockandFlow nevűnél én azért ledobtam az ékszíjat, csak szerencsére már nem csinálok külön gondot abból, hogy ki röhög majd ki, amikor versenyen letolom valahol a bringát. Amíg le lehet tolni, addig nincs gond, például az EWS pályán volt olyan, ahol letolni sem tudtam, csak a szalagon kívül, ezért is döntöttem később úgy, ezt inkább hagyjuk, s csak csellendzserkedtem, de ez másik történet…. Mint ahogyan az is, hogy sérülten vajon versenyezzen-e az ember, mert voltam olyan mázlista, mint idén már egyszer, hogy előző hétvégén a sima családi cukitúra közben én a leghülyébb helyen akartam lejönni, így aztán mellel vettem le egy komplett fa gyökérzetét és egy sziklát, aminek következménye egyenesen a kiszakadt kedvenc felsőm mellett számtalan vérző sérülés és némi bordatörés, amivel túl sok mindent nem lehet kezdeni, maximum megpróbálni minél kevesebbet tüsszenteni és röhögcsélni. Persze ez azért a következő 2 hónapomat nem tette túl boldoggá néha. De vagyok oly bolond, ilyen apróságokkal nem foglalkozunk, szóval mentem, mintha muszáj lenne, mondjuk ebben benne volt, hogy furcsa módon felfelé jobban fájt, mint lefelé, így arra gondoltam, a lejtőzés csak jót tesz neki.
Aztán szombaton annyira szakadt az eső, hogy mi Danival inkább az egész napos ágyban fekvés, olvasás, evés, kávézás, a háziak csincsilláinak pesztrálása és egyéb szórakoztatóbb dolgokkal töltöttük az időt, s még Pósa Peti meg Caramel meleg invitálásának is ellenálltunk, de nem nagyon láttuk értelmét ennek a fajta sarazásnak és fagyoskodásnak. Viszont előrejelzést nyilván olvastunk előtte, így tudtuk, hogy erre számítsunk, így Dani most először bevásárolt durva sárgumiból, s estére el is döntötte, hogy átgumizza a bringákat. Ehhez azért hozzátartozik, hogy én nagyjából akként bringázok mindig, hogy neked jó lesz az úgy, megoldod úgyis, így nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az új gumiknak. De másnap aztán olyan meglepetés ért, mint utoljára a dropper-rel a merev bringámon, hogy ez mekkora flash. Konkrétan csak a hármadik pályán mertem elhinni, hogy ez olyan gumi, amivel nem csúszok meg a legundibb, tényleg taknyos sárban sem, de akkor aztán eleresztettem és hihetetlen módon élveztem. És persze ahogy mindig , itt is volt egy olyan rész, amin pályanézegetés alkalmával még harmadszorra sem mertem lemenni a sziklás kanyarban, a versenyen meg észre sem vettem s lent is voltam, semmi tologatás, ahogy jövendöltem magamnak.
A szlovéneknek ez volt a nemzeti enduro bajnokság is, így az igazán béna idő ellenére egészen sokan voltunk, de az egész napos ázás-fázás jutalmaként jót melegedtünk és söröztünk/ettünk a sípálya tetején lévő étteremben a végén. És mint az elmúlt fordulóban, itt is egyforma helyezést értünk el Danival, mindketten 4. helyezettek lettünk a kategóriánkban.
És végül eljött az 5. utolsó forduló, Enduro Grozni, ami bár SloEnduro futam, de Horvátországban, Grožnjan városkában került megrendezésre október közepén, ráadásul EWS kvalifikációs verseny is volt, így meglehetősen sokan jöttek el. Ezt családi mini nyaralásnak is terveztük, ahogy szemlátomást rajtunk kívül még sokan, így már csütörtök este odaértünk, szuper szállásunk volt, a teraszunkról éppen a versenyközpontnak helyt adó Groznjan városkát láttuk.
 - Copy 1.jpg)
Pénteken és szombaton mentünk egy-egy teljes kört, ami éppen elég is volt, mert jó hosszú pályák voltak, nem kicsit meredek és vicces felfelékkel, és igen meleg is volt, így még a tengerben fürdést is megejtettük a végén. Pénteken még elég ráérősre vettük a figurát, ebédeltünk, én ittam egy sört is a 3. szakasz előtt, majd másnak megállapítottam, hogy a sör nélkül valószínű azt a szakaszt nem vállaltam volna be ott a közepe táján, de hát így már nem volt más választásom, hiszen előző nap lementem. 
Aztán a rajtszámok és rajtidők felvételekor konstatáltuk, hogy azért a transzferek kicsit szűkösre vannak szabva, ami a versenyen igazán a 4. szakaszra menet igazolódott be, ahonnan konkrétan szerintem a mezőny harmada egészen biztosan elkésett. Kicsit fura volt - EWS kvalifikációs verseny lévén - mégis azt a megoldást választották, hogy inkább eltolták a rajtokat innentől kicsit. Ami egyrészről jól mutatja, hogy ezeknek a versenyeknek menyire versenyző barátabb a hozzáállása, másrészről ha magasabb szintre akarnak lépni a szakággal, akkor szerintem illene betartani a szabályokat, és ha késett valaki, akkor bár fájó, de kapjon nyugodtan időbüntetést. Nyilván azért nem zaklatott fel senkit túlságosan a dolog, élveztük a napsütést, mint mindig, a barátias légkört, és a szuper hangulatát ennek a gyönyörű kisvárosnak. Dani és én lemásoltuk az előző fordulókat, és egyforma helyezést értünk el a kategóriákban, 5. lettünk. Ezzel pedig az a szuper hír is együtt járt számunkra, hogy mindketten 3-ak lettünk összetettben a saját kategóriákban.
December első hétvégéjére a sorozat rendezői az első helyszínre, Ajdovscinába szervezték a díjátadó gálát, ahova délelőttre a helyi arcokkal közösen még egy közös tekerést is hirdettek. S bár elég messze volt, de az időjósok szerint még visszamehettünk kicsit a késő őszbe, el is mentünk, amit nem bántunk meg, mert olyan szuper traileket mutattak a helyiek, hogy odavoltunk a gyönyörtől. Este pedig mindenki átvehette a szuper kis trófeáját. összetettben Dani Master 1 kategóriában 3. helyezett lett , én pedig szintén 3. a nők között, ami szerintem nagyon szuper eredmény kis magyar endurós közösségüknek.
És persze hosszasan lehetne még mesélni azekről a versenyekről, meg a többi enduro versenyről is, ahol voltunk olyan szerencséesk és megfordultunk ebben az évben, de összességében elmondhatom, hogy imádom ezt a közosséget, ezt a versenyformát és azt az atmoszférát, ami körüllengi ezeket a rendezvényeket. Verseny, komolyan vesszük, de valahogy mégis szabadd és ahogy én szoktam mondani cukibb minden és mindenki, egyszóval imádom.
ui: Még mielőtt valaki valahol, egyetlen elejtett szó vagy mondat miatt, magára ismerne és ne adj isten megsértődne, jelzem, a történet szereplői csak mi vagyunk: Dani, jómagam, a bringáink, szorgalmunk, jókedvünk és szerencsénk, hogy azt csinálhatjuk, amiért megdolgozunk és amit imádunk
Peace
Roni
