Alpinbike Blog

Miért Finale Ligure Monaco helyett?

2016.11.30.
Dani beszámolója a 2016-os Monacóról, ami kicsit más alapokra helyezte az év első külföldi túráját. 2016-ban az országútik mellé az MTB-k is befértek. Azt gondoltuk, hogy lesz néhány nap, amikor tudunk majd bóklászni egy kicsit a hegyen...Nem így lett. Mindennap montiztam!

Miért Finale Ligure Monaco helyett?

 

Akik ismernek, azok tudják hogy a bicajozás alapjában véve nekem a terepet jelenti. Itt tudok új környéket felfedezni, és találok újabbnál újabb kihívásokat. Monacóba már évek óta mindig országútit vittünk, mivel az országútis nagykártyák is ott szoktak felkészülni. Ez érthető is, hiszen fantasztikus szerpentinek vannak a környéken és a klíma is ideális. A varázslatos hágók és völgyek bőven kielégítették a felfedezési vágyamat, de az évek során nagyjából 100 km sugarú körben mindent kimerítettem.

 

      

 

Így most végre kint voltak a montik is, és szerencsére akadt partner is. Az első napi "kötelező" országútizás után senkit sem kellett sokáig győzködni hogy montizzunk, na de hol?! Országútival Sospelen átgurulva láttunk pár enduróst, és mintha lettek volna valami jelölések is. A mai modern világban ennyi elég is, és már meg is volt a teljes sospeli MTB-s térkép, nehézségi szinttel jelölve és tracklog-gokkal. Mivel Sospel egy völggyel beljebb van a tengertől így autóval mentünk át (ez volt az első probléma, ami felmerült a monacói montizással kapcsolatosan).

Megérkeztünk és neki is vágtunk nagy lelkesen az első kiszemelt útvonalnak. Hamar realizáltuk, hogy valami nem stimmel, amikor már nem tolásról, hanem cipelésről volt szó. Ennek az oka egyszerű, mivel fordítva indultunk el a nyomvonalon. Előfordul az ilyen, de azért mindenkiben felmerült a kérdés, "Hogy tulajdonképpen mit csinálok én itt?". Szerencsére a kezdeti megpróbáltatások után módosítottunk az útvonalon, és a cipelést egy dózerútra cseréltük. Szép lassan, de biztosan felmásztunk a gerincre, ahonnan a napsütötte tenger látványa egy letörölhetetlen mosolyt varázsolt mindenki arcára.

 

 

A lefelé tartogatott kihívásokat, de 90%-ban mindenki mindenhol le tudott jönni, a részben már ismert terepen.

Mivel ez engem kellően feltüzelt és a többieknek sem sikerült teljesen elvennem a kedvüket, így az elkövetkező napokban folytattuk a környék montis ösvényeinek a felfedezését. Annyival könnyítettünk a dolgon, hogy ahol lehetett, ott inkább aszfalton tekertünk fel, de így is mindig maradt bőven a végére valami kis meglepetés. De általában még így is csak egy kört tudtunk megtenni, ami kb. 1000 m mászást jelentett. Kivéve, amikor második körre kocsival mentünk fel, és utána az egyikünk (én) visszatekert az autóért, míg a többiek kávézgattak (ez volt a második probléma a monacói montizással).

 

 

Az új hely varázsa annyira magával ragadott, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy lassan eltelt két hét, mindjárt készülni kell hazafelé, és én még rá sem néztem az országútira. A jobbnál jobb ösvényekről a galériában találtok képeket, mivel nem is tudnám mindet leírni. De volt néhány közös dolog mindegyikben. Az egyik az, hogy mivel kifejezetten meredek hegyek vannak ezen a környéken, ezért nem csak a fölfelék voltak kemények, hanem a lefelék is. Konkrétan szegény Ronit elcsaltam az egyik általam nagyon élvezetesnek talált nyomra, amin végül ő még gyalog is félt. Őt elnézve (vagy Gábort, amikor egyszer csak eltűnt a bokrok között) beláttam, hogy nagyon belelovaltam magam a lefelékbe. Ebben nagy segítségemre volt az akkori kedvenc Giant Reign bicóm is, így ami nekem egy laza adrenalinnal teli lejtő volt, az másnak "NoWay!". Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mekkora király vagyok, csak azt, hogy mindekinek más az ingerküszöbe, és az itteni lejtők igen magasra tették a mércét ( ez volt a harmadik és egyben legnagyobb probléma a monacói montizással).

 

 

Visszakanyarodva az eredeti témához, nekem volt még egy nagy projektem, ami nélkül nem lehetett hazamenni. Volt ugyanis egy porcukorral meghintett hegy, amelyet mindenhonnan láttunk, és már azt is tudtam, hogy van egy 14 km-es singletrail a tetejéről.

Ez volt a Cime de Gonella 1839 m-es magasságával. Havas volt, messze volt, de nem lehetett kihagyni. Beterveztem az órámba az útvonalat és este jól betésztáztam, hogy reggel korán indulhassak!

A terv az volt, hogy mivel ez már a második gerincvonulat Monaco felől, majd én inkább jól megkerülöm és Ventigmilia felől felmegyek a nagy völgybe egészen Breilig, onnan északról dózerúton felmászok a csúcsra és csapatom le a végtelen egynyomoson.

 

   

 

A terv jó volt csak azt felejtettem el, hogy ha egy hegy déli oldala havas, akkor az északi méginkább az lehet. Persze számítottam rá, hogy lesz hó, de alapjában véve havon lehet biciklizni, ha ment előttünk már valaki. Na itt senki sem ment, csak valami medveféleség. A hó teteje keményre volt fagyva, amiben még tolni is rossz volt a bringát, és amikor ráterheltél még be is szakadt. Sebaj, kemény vagyok, túloldalt meg ott a lefelé!

 

                     

 

Így a tervezettnél lassabban jutottam fel a csúcsra, ahol nem egészen az várt, mint amire számítottam. A déli oldalon lentről kevesebbnek tűnt a hó, de valójában pont az út volt teljesen ellepve és jegesre fagyva. Innen kezdett izgalmassá válni a dolog. mivel ha visszafordulok akkor... Na jó, nem azért jöttem, hogy visszaforduljak! Szóval előre!

 

                      

                

A csúcstól még lefelé egy jó 5 km-t kellett küzdenem, ami nem tűnik veszélyesnek, de ha jobban belegondolunk, ez a füves meredek rész jegesre van fagyva, és ha az ilyenen egyszer megindulsz, akkor nincs megállás. Na de végigrángattam a bicajt és a cipőm is teljesen elázott, szóval már fáztam is rendesen, de 7 óra után csak eljutottam a várva várt lefeléhez. 

 

 

Nagyon élveztem, de sikerült is borulnom egyet a kimerültségtől, ami csöppet sem szegte a kedvem, és ha nem is 14 km-t, de majdnem 10 km-t mentem lefelé, a végig 100%-ban élvezetes egynomoson! Persze a lentebbi részét már ismertem.

Sospelbe leérve még vissza kellett másznom egy gerincet Monacóba, amit így még sötétedés előtt sikerült is leküzdenem.
A vége 103 km, 2500 m szint és egy 9 órás #microadventure ... Ma már inkább a déli oldalról támadnám :) 

 

 

A lényeg, hogy felejthetetlen élményekkel lettem ismét gazdagabb. Ilyenkor mindig megfogalmazódik bennem, hogy hogyan lehetne ezt valahogy másokkal is megosztani, úgy hogy ne kelljen ennyit küzdeni az élményért. A monacói montizással kapcsolatos problémák világossá tették, hogy ez nem az a környék, ahová szívesen csatlakoznának mások is. Bevallom én sem vágnék neki mindegyiknek újra. Így találtunk rá a Monacóhoz közeli Finale Liguré-ra, ami minden szempontból megfelel az igényeknek. A klíma hasonló, a környéket a montisok már behálózták. A hegyek nem olyan meredekek, és teljes montis úthálózat van kiépítve, ahol jelölték a nehézségi szintet. Ahhoz, hogy minden nap több kört is meg tudjunk tenni, gondoskodunk napi kétszeri felszállításról.

Remélem ti is kedvet kaptatok a közös montis kalandozásokhoz és 2017-ben együtt fedezzük fel Finale trailjeit.

 

A 2017-es Finale Ligure túránk részletes leírását itt találjátok!

 

Kapcsolódó galéria:

További cikkek:

Túra
Mi kell egy világbajnoknak?!
2020.04.14.
2019 MTB maraton világbajnoka a kolumbiai Héctor Leonard Páez. A Team Giant-Liv Polimedical versenyzője ezzel a címmel kiérdemelte, hogy a 2020-as szezonban viselhesse a szivárvány színű ...
Túra
Papp Tünde Dynafit nagykövetünk beszámolója a Dynafit VERTICAL 4 futó hátizsákról
2017.08.25.
Papp Tünde csatlakozott Dynafit nagyköveteink sorához. Nemrégiben tesztelte a Dynafit VERTICAL 4 hátizsákot. Az erről készült beszámolót az alábbiakban olvashatjátok. ...
Túra
A Kazinczy 50 Szalánc teljesítése a Dynafit Feline Vertical Pro modelljében
2017.07.26.
Nedjalkov Balázs terepfutó, Dynafit nagykövet versenyen is kipróbálta a Dynafit Feline Vertical Pro terepfutócipőt. Beszámolóját az alábbiakban olvashatjátok. ...
SpiderClub Airborne