Alpinbike Blog

CrossAlps Challenge 2016 - egy rendhagyó Dolomitok átkelés - Roni beszámolója

2016.08.22.
Idén már ötödik alkalommal terveztem valamilyen formában az Alpokon azaz most inkább a Dolomitokon átkelni.

CrossAlps Challenge 2016 - egy rendhagyó Dolomitok átkelés - Roni beszámolója

Idén már ötödik alkalommal terveztem valamilyen formában az Alpokon azaz most inkább a Dolomitokon átkelni. Miután a korral különféle újabb rigolyák jelennek meg az ember életében, nem történik ez velem sem másképp, egyre kevésbé érzem magam napi 24 órában szociálisan életrevalónak (legalábbis a kis társadalmunk által elfogadott formában). Így aztán az a kiváló ötlet pattant ki a fejemből, hogy most nem kell Daniéknak sofőrt keresni, hanem én magam vállalkozom erre a feladatra, két legyet ütünk egy csapásra, olcsó vagyok, - köztudomásúan elélek kávén és gumicukron- és találékony, jöhet bármi, megoldom valahogy, na meg esetleg egy kis bringa is belefér még a dolgos napok mellett, s tekerhetek magamban kedvem szerint. Azért Dani nem bízta a véletlenre a dolgot, volt egy kis alapvizsga előtte, tudok-e gps-re tervezett útvonalon kerékpártúrázni, ha már annyira szeretnék majd szembemenni a túrázókkal, illetve tudok-e busszal és utánfutóval tolatni, de megfeleltem, így rábólintottak a dologra. :)

A feladat szemlátomást igen egyszerű, a túrázók kerékpároznak, én pedig minden nap átviszem a buszt és az összes cuccot az újabb szálláshelyre,aztán elindulok velük szemben, s a találkozótól együtt megyek velük végig az útvonalon.

 

Az útvonalakat átnézve az feltűnt, hogy majdnem mindegyik napon a végére maradnak a legtutibb lefelék, ami ugyebár részemre igen vicces felfelé meneteleket jelentene. Ezért Dani kitalálta, hogy minden nap kijelölünk egy találkozó pontot az ő útvonalukon, s én oda valami egyszerűbb útvonalon megyek fel, persze ezzel minden este eltöltöttünk egy kis időt, megtervezendő a másnapi kis utamat, ami szép is legyen, jó is legyen, de fel is érjek élve.

 

Így aztán vasárnap reggeli után a minden napra kijelölt 9 órás indulásra mindenki katonás rendben bepakol a buszba, én pedig elindulok az első egyedüli expedíciómra a busszal. Erre a napra kitaláltuk, hogy mivel a túra végén gyakorlatilag egy elsőre nem túl izginek tűnő 20 km-es hullámvasút van, megállok félúton a busszal, s onnan felmegyek szemben a többiekkel, így kiélvezhetem a legjobb lejtőket is még velük, aztán a busszal simán beelőzöm őket, amíg eltekernek a szállásig. Trészit (kis Giant TranceX bringámat) beültetem az első sor mögé menetkészen, tavalyról már jól bevált Camelbak hátizsákban minden szükséges jóság, én magam is bringás cuccban vagyok, csak cipőt kell majd venni, s mehetek is. De addig még el kell jutnom Gossensaß-ba, kicsit izgulok, mert ekkora busszal még nem közlekedtem egyedül, meg különben sem tekertem a nagy Alpokban így egyszál magamban még. Sima ügynek tűnik, csak egyszer küld el rossz irányba az igen régen frissített gps-em, de nem sokat teketóriázok, visszakacskaringózok valahogy az autópályáról, ahova felküldött, s még egy óra sem telik el, megérkezek a kitűzött városkába. parkolót nem könnyű találni, de szerencsére rálelek a vasútállomásra, ami - a bringás gps-t bekapcsolva – kiderül, a túra útvonalán is van visszafelé, juppi. Gyors helyzetjelentés telefonon Daninak, indulhatok a talipontra, megnyugtat, nem fogok elkésni nagy valószínűséggel, menjek csak szépen lassan. Suunto elindít, Garmin bekapcsol…..és  

Akkor kezdődjön a kaland, nekem újdonság olyan gps, amin nem csak egy vonalat látok, hanem minden utat, szintvonalat, templomot, hüttét és egyebeket, így könnyedén odatalálok a nekem kijelölt kezdőpontra, s onnan már csak a lila útvonalat kell követnem. A városban végig szuper kerékpárút, innen az erdő szélén pedig elkezdődik a mászás, hamar rájövök, hogy azért nekem szemből felérni a túra legmagasabb pontjára egy óra hátrányból stresszes lesz, hiába nyugtatgatott Dani jó előre, hogy ők úgyis lassabbak lesznek. De hát fel kell érnem 2200 méterre, ők meg már több, mint egy órája úton vannak….sebaj, majd lesz valami, van térképem, mi bajom lehet. És ahogy telnek a percek, órák, rájövök, hogy mekkora találmány ez a kütyü. Elmúlik az izgalom, ahogy tekergek fel a szerpentinen egyre jobban élvezem, hogy egyedül vagyok, sehol senki, csak én és az erdő meg a hegyek. Elmondhatatlan boldogság, sokat bringázok egyedül, de ilyen helyen még nagyobb élmény, s ahogy közeledek 2000 méterhez egy gyönyörűbb a látvány is. Majdnem 2 órája megyek felfelé, amikor megérkezek a találkozópontra, persze sehol senki, térerő nincs, de valahogy nem esek kétségbe, mi bajom lehet itt a mindenség tetején. Látok egy kis táblát, nem messze onnan van a határ egy hágón, azt meg is kell nézni, s ott végleg elájulok a látványtól, mert a másik felén is fantasztikus panoráma tárul elém.

Kis élvezkedés után kikeresem a kütyümből az 1. napi útvonalat, beállítom, s elindulok szemben a többiekkel. Még egy 40 perc, s meg is pillantom őket, így fordulok vissza velük, hogy aztán a találkozópontra érve már az ő útvonalukon menjek vissza a buszhoz. Közben elterelem őket is a hágóhoz, itt megpihenünk kicsit, evés-ivás fényképezkedés. Innen pedig egy olyan ösvényen megyünk lefelé kanyarogva egy órán keresztül, hogy néha meg is kell állni az elgémberedett ujjakat pihentetni, de mindenkinek földöntúli vigyor ül az arcán a gyönyörtől. Beérünk a városkába, ahol a buszt hagytam, itt elbúcsúzok a többiektől, bepattanok a buszba, s átvezetek Mittewald-ba, ahol egy helyes kis családi panzióban van a szállásunk. Átveszem a szobákat, kipakolom a táskákat, zuhany, kávé, fagyi, közben megjönnek a többiek is. Este a jól megérdemelt vacsi és sör mellett mindenki élménybeszámolót tart, én pedig azt kívánom ez a túra soha ne érjen véget, mert már most imádom.

 

2. nap reggel már rutinosan pakolom a táskákat, mindennek kialakult a maga helye, Trészi beül a hátsó sor elé, cuccok bekészítve, bringás ruhák rajtam, irány San Vigilio. Azért persze miden reggel izgulok kicsit, hogy mivel az autókázás legalább 1,5-2 óra hátrányt okoz a többiekhez képest, vajon odaérek-e a találkozó pontokra, s Dani hiába nyugtat meg már az első nap után, hogy nézzem meg, mennyivel előbb odaértem, még eltelik 2 nap, mire rájövök, hogy nincs az a lassúság, amivel el tudnék késni. :) San Vigilio szemlátomást egy felkapott téli síelő hely, de nyáron is tömve van turistákkal. A szállásadó kislánnyal támad egy kis értetlenkedés a szobák és emberek számát illetően, de aztán úgy tűnik minden rendben lesz, így bringás cipő fel, gps bekapcsol, s irány a hegy. Persze előbb egy jófajta 5 km-es gurulás, ami visszafelé nem fog jólesni a bandának, de az még arrébb van. Innen aztán elkezdődik a kis mászásom, 1000 méterről fel 2200-re, mint előző nap, jó kis betonos szerpentin, ami aztán az erdőben dózerúton folytatódik, s a végére persze kis szemdüllesztő ösvényeken kapaszkodás. Felérek egy hatalmas fennsíkra, ahol már fák sincsenek, csak zöldellő mezők amerre a szem ellát, a találkozópontnál detektálok egy szimpatikus kis alm-ot, ami később életmentőnek minősül a már éheskedő többiekkel visszafelé. Persze ők még sehol, Danit elérem telefonon megnyugtat, hogy menjek csak szembe velük az ő útvonalukon, mert még arrébb vannak, de szerinte egy fél óra s találkozunk. Hát a fennsík elég érdekes, mert néhol akkorát lejt meg emelkedik, hogy elkezdek izgulni, visszafelé hogy fog ez esni. És persze jön az ilyenkor szokásos egyre lassabb haladásom, amikor a hátha akkor nem kell addig elmenni, ha lassan megyek felkiáltással tekerek….na de meddig, teszem fel magamban egyre gyakrabban a kérdést, főleg miután a harmadik kikerülhetetlen, folyékony tehénszaros csapáson haladok át. Aztán egy iszonyat meredek emelkedő előtt, ahol a tehenek utamat állják, s félelmetesen meresztik a szemüket, berágok. Hülye birkák….izé, tehenek, most miattatok mehetek a zsombékos mezőn, ahova persze jól odarondítottak előtte, hogy véletlenül se maradjon kaka nélkül a lábam, és még fel is kell tolnom a bringát utána, na szóval itt Veronika berág. Ja, hogy még nem ettem ma, akkor éhes lehetek, eszek egy kis csokit, leöblítem tehénszaros vízzel, amit előtte szereztem az itatójukból, s felhívom Danit, hol a fenében vannak már, mert nekem most elegem van a tehenekből. Felsorolok mindenféle pontokat, amiket a gps mutat, ő meg persze mindegyikre mondja, hogy ott még aztán nincsenek. Közben a hátam mögött egyre feketébb felhők gyülekeznek, de látszik, hogy hamarosan mindenhonnan támadni fognak.

Szerencsére igen hamar megjön szemből a csapat, rábeszélem őket, hogy itt egy részen az eredeti, tehénlepénnyel gazdagon ellátott útvonal helyett vágjunk át valahol, így is teszünk, megspórolunk egy jelentős felfelé mászást is, de marad még gazdagon, meg is nyugtatom őket, ha izgulnának, hogy nem rontom el az élvezetet. Őket mondjuk inkább már a hütte kérdés izgatja, biztatom őket, hogy már alig kell mászni, s lesz egy nagyon cuki hely.  Azt nem árulom el, hogy már nem is emlékszem mennyi dombocskán ereszkedtem le azóta, ami visszafelé mászást jelent, egészen jó tanítványa vagyok túravezetőnknek, aki zseniálisan tud kamuzni a hátralévő távról és szintről érdeklődő fáradt túrázóknak általában. Végre elérjük a kis almot, kis család méri saját sajtját, sonkáját, almás rétesét. Szerencsére most ez is megteszi, pihi, kaja, indulás tovább, így is elkap minket az eső, én meg értetlenkedek, hogy miért kell még egy kunkort beletenni, amikor mehetnénk amerről én jöttem, de nem szólalok meg, csak magamban füstölgök. Persze 4-5 óra tekerésnél már el tud fáradni az ember buksija is, főleg az enyém, de én csak hallgatok, hiszen ők már 2 órával több ideje tekernek, mint én. Végre aztán elérjük a csak lefelé kanyargó részt is, az eső nem hagyja abba, csak amikor a szálláshoz közelítünk, akkor kezd melegedni megint az idő. A végén valóban nem esik jól az 5 km 200 szinttel még, de ott vár a szállás. Gyors zuhany, felderítjük a helyi fagyizókat Danival, s befalunk egy hatalmas adagot. Utána pedig irány a helyiek által legjobbnak mondott pizzéria, ami természetesen ennek megfelelően a legmesszebb is van :)

Este még a másnapi útvonalam gyors megtervezése, aztán irány az ágy. Megállapítjuk, hogy gyakorlatilag semmivel nem tekerek kevesebbet, mint ők, még így sem, hogy napi 2 órával kevesebbet töltök nyeregben.

 

3.nap a reggeli menetrend már szokásos, itt már akad némi érdekes szerpentin a busszal is, persze ez azt is jelenti egyben, hogy a látvány is egyre durvább. Corvara-n áthaladva már viszket a talpam, mert tudom, hogy itt fogok visszajönni, ámuldozok a hegyeken, egyik legszebb rész, amit eddig láttam. Arabba városkában van a szállás, itt kettőt fogunk aludni, s itt már nem beszél a bácsi angolul, így aztán elmutogatom, hogy csak ott hagyom neki a busz kulcsát, ha elkerülném a többieket, aztán majd jövünk. Azonnal indul is a szerpentinezés felfelé, aztán Corvara előtt be az erdőbe, mert Dani előző nap mondta, hogy arra is lát valami utat, menjek inkább ott, ne kint az úton, mégiscsak izgibb. Hát annyira izgi, hogy eltűnik az út, itt kicsit tanácstalankodok, de aztán rátalálok az „útra”, ami egy olyan nyaktörő ösvény, hogy még gyalog sem indulnék el rajta, így inkább visszatekerek az útra, s Corvara városkán keresztül csatlakozok vissza e nekem tervezett erdei ösvényre később. Ezt nem is bánom meg, mert a hegyek körben elképesztőek.

Corvarából egy klassz kis erdei úton folytatom az utam, ám amikor rákanyarodnék a folyó mellett a találkozópontig jelölt utamra, egy munkás utamat állja, s élénken mutogatva olaszul magyarázza, hogy én arra aztán nem mehetek, s közben óriási teherautók jönnek mennek a kis úton. Mutogat egy táblát, hogy csak ezen a napon lezárták ezt az utat, nem hiszem el, s annyira kiakadok, hogy potyognak a könnyeim. Mutogatom neki, hogy hát nekem itt megy a lila kis útvonal, és akkor most azt sem tudom, mi lesz, egy idő után megszán, s elkezd integetni, hogy menjek ott feljebb, mert ott egy országút. Ekkor rájövök, hogy jééé, hát az is odamegy, persze addigra jól kiakasztom magam, de sebaj, legalább van megoldás. Felkapaszkodok az országútra, itt még egy 70 éves néni jól lealáz egy trekkinggel, meg is állapítom, még szerencse, hogy ma láttam Corvarát, különben felvágnám ezen a pontom az ereimet. Közben megállapítom, hogy a néni elektromos bringával volt, én simán odaérek a találkozópontra, jobb kedvre is derülök. Persze a banda még sehol, próbálom Danit hívni infóért, de nem érhető el. Azt tudom, hogy itt valami durva meredek helyen jönnek le, szóval elég értelmetlen lenne szembe menni, de hát mit van tenni, inkább elindulok egy kis várakozás után. Hamar rájövök, hogy ez vicces lesz….majd egyszer lefelé, de most tolni fogom felfelé egy darabig, egészen pontosan egy órán keresztül :D Éppen felérnék a tetejéig, amikor fentről Dani kiabál, így aztán szerencsére az utolsó száz métert kihagyhatom, nem is bánom, mert a derekam leszakad a bringacipeléstől addigra. A lefelé kárpótol mindenért, a 1,5 km 350 szinttel elég kemény volt tolva, így viszont tömény gyönyör. Lent megpihenünk immáron együtt egy kis étteremben, ahol az érkező eső nagy részét is kibekkeljük, de aztán muszáj elindulnunk, mert még vár ránk egy jókora mászás a szállásig lejtőzés előtt. Igaziból itt kicsit elszakad nálam a cérna, mert szakad az eső, fáj a derekam, így dühből úgy tekerek, Dani alig ér utol, s kiabálva kell rám parancsolnia, lassítsak már le, mert akkor majd nem fáj…..aha persze, de akkor tovább esik rám az eső, na ezzel a logikával nem tud egy férfiember vitatkozni. Így aztán békésen csendben tekerünk egy órát még az esőben, aztán a hegy tetején egy kápolna védelmében magunkra kapunk pár melegebb cuccot, akarom mondani én a téli kesztyűmet, és a létező összes aláöltözőmet, lábszáramat, mellényemet is magamra öltöm. Innen már csak egy laza lejtőzés, ami magában foglal egy teljes sípályát is, ahol gyakorlatilag pontosan ugyanolyan körülmények között kell lemennünk, mintha jég lenne, mert olyan állagú sár fedi, amin csak lekorcsolyázni tudunk vicces koreográfiákat előadva. Egy műút, ami nekem már ismerős, de még nem ezen megyünk haza, hanem levágjuk egy köves kis ösvényen, amin a sárban akad némi kihívás, viszont cserébe új gazdája leszek egy igen ocsmányul sáros, de azalatt sokat sejtető szép piros buffnak. A szálláson aztán hosszas bringa és egyéb mosás kezdődik, én kifejlesztem a mezek slaggal történő nagynyomású mosást, mint tökéletes tisztítóeszközt, így elégedetten mehetek a megérdemelt zöldséglevesemet és profiterolomat enni. A nap összegzésénél megállapítjuk Danival, hogy ma ugyanannyit tekertem mind távban mind szintben, mint ők.

 

És jön a 4.nap, ami a túra eredeti terveiben pihenőnap nevet kapott, bár a csapatból csak egy emberke dönt úgy, hogy valóban pihen. A lényeg pedig az, hogy Arabba városkából kiindulva és visszatérve egy jókora kört teszünk meg felvonóval és tekerve, közben pedig annyit száguldunk lefelé, amennyit csak lehet, persze azért némi felfelé tekerés is van benne. Nyitáskor már ott toporgunk a pénztárnál, megvesszük a kis napi felvonójegyünket, és elsőnek fel is megyünk 2500 méterre, hogy rögtön farkasszemet nézhessünk a Marmolada-val, amit Dani minden nap többször emleget. És végre megértem miért, félelmetes és gyönyörű, ahogy szemben 3000 méteres magasságban terpeszkedik a gleccser. Innen hullámvasutazunk egy darabig, majd jó kis száguldozás le a Passo Pordoi-on keresztül egészen Canazei-ig, ahonnan 2500 méteres magasságig újabb felvonózás következik, majd száguldás lefelé olyan hegyek árnyékában mindenféle klassz ösvényeken és épített pályákon, hogy Selva di Val Gardenaig meg sem tudok szólalni.

Innen ismét felvonó, majd lecsúszás Corvarába. Itt egy kis tanakodás a következő felvonót üzemeltető emberkével, mert szemlátomást közeledik egy vihar jókora villámok kíséretében, s nem akar felengedni minket. Így a kis csapat a felvonó kabinok előtt üldögél, de hamarosan int a fiú, hogy akkor húzzuk gyorsan a csíkot, majd fent kibekkeljük valahol a vihart, ha már ennyire menni akarunk. Odafent annyira aranyos kis hüttét találunk egyből, hogy megszavazunk egy kaját, közben pedig rémülten figyeljük a ránk törő fekete fellegeket. Olyan vihar kerekedik, hogy egészen 2 órát ott maradunk a hüttében, s amikor a messzeségben végre látjuk felszakadozni a felhőket, úgy döntünk, hogy elindulunk, mert immáron 7 órája úton vagyunk, s innen még vár ránk egy 5 km-es emelkedő egészen az előző napi kápolnáig. Szerencsére már éppen csak szemereg az eső, s a 2 óra üldögélés után nem esik jól felfelé tekerni, de a látvány mindig megfelelő kárpótlás. Felérünk a Pralongiá menedékházhoz, kis öltözködés, majdnem csak lefelé megyünk, már szinte gyakorlott versenyzőként csúszunk le a tegnapi korcsolyázós sípályán, innen a szálláshoz le lehet menni már betonúton is, ketten ezt is választják, de mi elszánt ötök, az eső elállására tekintettel úgy döntünk, még felvonózunk egy utolsót, egyesével beülünk, mellénk aggatják bringánkat, s mehetünk. Innen pedig egy olyan cuki kis pályán megyünk egészen a szállásig, hogy kár lett volna kihagyni még így nagyon sárosan is. Majdnem 9 óra nyeregben, s mégis olyan boldog elégedettséget érzek, mint majdnem soha eddig, ma a mennyországban jártunk. :) Mocskos vagyok, mint egy kismalac, egy órát sikatyolom a bringát, magamat, a ruhákat kint az esőben még, de vigyorgok folyamatosan. Ide még el kell jönni, imádtam minden percét. Jöhet a tegnapról már bevált étterem és menü.

 

5.napra úgy döntünk Danival, hogy annyira sokat kellene síkon szemből mennem velük, s útközben sem tudok megállni, mert messzebb van a szállás, inkább ott tervezek magamnak valami kis túrát. Jól is tesszük, mert egy helyen a hágó le van zárva, de a szállásig egyébként is van 2 olyan érdekes szerpentin, hogy nézek furcsán lefelé menet néha. Újabb alvóhelyünk óriási épület, szemlátomást csak a család és a kávézni betérő haverok birtokolják, az olaszt igen jól beszélik, de más nyelven nem nagyon akarnak érteni, így a jól bevált jelbeszédemmel elmagyarázom, hogy ott hagyom a buszt, meg a kulcsát, s elmegyek kicsit tekerni. A faluból szokásosnak mondható betonos kis szerpentinen indulok el felfelé, majd betérek az erdőbe, s gyönyörű fenyvesben haladok felfelé erdei ösvényen. Hamar rájövök, hogy amikor a kis útvonaltervezőmben nagyvonalúan legyintettem a szintvonalak sűrűségére s sokaságára, azt rosszul tettem, mert kezdem a legkönnyebb fokozatot is kényelmetlennek érezni. Az erdő mélyén kis családdal találkozok, ahol apuka élénken érdeklődik, hova megyek és merre, majd további jó utat kíván, meg vigyázzak magamra. Na, kezdek izgulni, miért kellene vigyázni magamra, nincsenek itt medvék, de olyan fura érzésem lesz, hogy az egyre jobban emelkedő ösvényt is gyanúsnak találom. Persze tudom, hogy ebben benne van most az is, hogy nem lesz szemből jönnek a többiek, hanem teljesen egyedül megyek itt a Dolomitokban valahova a semmibe. Közben aztán a természet megoldja helyettem is a kérdést, mert az ösvény olyan vadul szűk és meredek lesz, hogy nincs kedvem tovább felmenni és tolni, de jön a dilemma, arra megy a tervezett és általam bejelölt útvonal. Sebaj, visszafordulok, aztán lesz valami, persze nincs kedvem ugyanarra menni, amerről jöttem, mert az milyen béna már, még ha szép is volt. Így egy huszárvágással elindulok lefelé egy meglehetősen kopott barna fatábla iránymutatása alapján, hogy arra van valami. Lefelé is van, nagy baj nem lehet, majd kilyukadok valahova. Tény és való, azért nem mindig vagyok biztos, mi is fog történni, cserébe viszont szuper ösvényt találok és gyönyörű érintetlen erdőkben tekerek meg száguldok lefelé.

Nem is érdekel hova érkezem, de szerencsére egy idő múlva Sappade falucskában kötök ki, s innen már nincs is messze a szállás, úgyhogy legurulok, választok egy szobát, fürdés, táskák kipakolása, s éppen megérkezik a csapat is. Estére a helyiek által javasolt étterembe megyünk a szemben lévő hegyen, életem egyik legcukibb kis helyén vacsorázunk, s még császármorzsa is van, egyszóval ismét töklétes lezárása egy klassz napnak. :)

 

A 6. nap szállása igen különlegesnek ígérkezik, Dani és Nóri ezt várják egész úton legjobban, mert állítólag kastélyszálló lesz egy tó partján. Különböző terveket kovácsolnak a megérkezés utáni tóban pancsolásra és a kastélyszálló gyönyörűségeinek felfedezésére….de nekem először rögtön fel kell kúszni a busszal a 2300 méteren lévő hágóhoz, majd le, újabb hágó és ezt még kétszer ismételni, azért néha az ütő megáll bennem, ezzel a busszal nem mindig érzem Fittipaldinak magam ilyen helyeken. Jó 2,5 órát kanyargok, mire beérek a tóhoz vezető völgybe, ami elég érdekes. Én főpozitív el is kezdek magamban füstölögni, hogy persze, nesze nektek tópart, meg kastélyszálló, de azért még hiszek benne…. a „kastélyszálló” egy nagyon szűk völgyben a felduzzasztott folyó partján áll, mellette egyetlen út, ami elképesztően forgalmas, s mindkét oldalon gigantikus hegyoldalak meredeznek. 

A tó nem tűnik egy népszerű fürdőzőhelynek, még kerítés is van mindenütt, nem tudom, mi lehet itt, de érdekes, én mondjuk inkább egy horror film helyszínének mondanám, mint lányregényekének . :)  A szállóban elsőre senki, csengetek, megjelenik egy néni, aki aztán végképp csak olaszul tud, neki le kell rajzolnom, honnan jöttem és mit akarok, aztán rájön, hogy mi vagyunk a mai bringások s magával ráncigál megmutatni a szobákat, s azonnal meg akarja velem rendeltetni a menüből mindenki vacsoráját. Lerajzolom neki, hogy én például csak gumicukrot eszek meg füvet, kedvesen bólogat, hogy akkor majd 8-kor menü, ráhagyom, s kezébe nyomom a busz kulcsát, rajzolok neki egy bringát, hogy majd jövök a többi ilyennel sokkal később. Elindulok a mai túrámra, viszek villogót is, mert odafelé volt néhány alagút, a völgyből kivezető utat nem annyira szeretem, de szerencsére csak pár km, aztán bent is vagyok Mezzanoban, ahol a városkát átszelve elindulok egy jókora szerpentinen felfelé. Másfél óra szerpentinezés után megérkezem a találkozópontra, ezen a napon azért már jobban kívántam volna ezt a felfelét egy országúti nyergében, mert egy több, mint 12,5 kg-os össztelós bringával nem mindig mosolygós felfelé nyomni J Na igen, Dani szerint soha nem kellene nyomni, de én mindig izgulok, hogy elkések a találkozóról, ami nyilván nem következik be egyszer sem. Ezen a napon már támad némi gondom a gondolkodással, mert amikor betáplálom kis kütyümbe a többiek útvonalát, nem tudom eldönteni, most akkor merre is menjek, oké, hogy ott állok a lila vonalon, de melyik irányba? Ilyenkor szokta Dani mondani, hogy nem is érti, hogy tudok én tájbringázni, őszintén szólva, néha nekem is talány. J Közben kicsit irigykedve nézek azokra, akik az ott lévő kölcsönzőből elektromos fatbike-kal indulnak felfelé, majd követem őket, mert a többiek is fentről fognak érkezni. Szerencsére nem kell már sokat felfelé haladnom, jönnek a többiek is, indulhatunk lefelé, persze nem a betonúton, ahol én feljöttem, hanem az erdőben gyönyörű helyeken érkezünk vissza Mezzanoba. Itt kis kupaktanács, mert ők akkor már elég régóta úton vannak, s néhányan kicsit éhesek is, szerencsére találunk egy jó kis kávézót ahol némi koffein és fagylalt mennyiséget magunkhoz véve, újult erővel mehetünk tovább. Ketten úgy döntenek, innen nem másznak fel az utolsó csúcsra, kicsit én is kételkedve nézem, hogyan fogunk onnan a szálláshoz leérkezni, mert azok a hegyek tényleg iszonyat meredekek, el sem tudom képzelni, hogy onnan bármilyen út ereszkedjen le a szállás völgyébe, de még azt megelőzően egyáltalán fel lehet menni valahol. A város szélén aztán már látszik, hogy van egy jókora hasadék, amiben egy rendes autóút halad felfelé, de még mindig nem fér a fejembe, hogy erre a hegyre hogyan megyünk fel, hogy aztán a másik felén leereszkedjünk. Egy idő után azért derengeni kezd, az út meredekségét inkább nem részletezem, 10 km-t megteszünk 2 óra alatt, de fent vagyunk. Itt feláldozom legféltettebb élelmiszertartalékomat képező utolsó dörmit is, aki ekkor már 5 napja kirándul velem, sőt szégyenszemre egy gélt is betolok, kunyerálok némi vizet, aztán mehet a lejtőzés a végén olyan schotteres szerpentinnel, hogy a fékek sírnak rendesen, de láss csodát, 1 óra ereszkedés után tényleg éppen a szállásnál érünk le a hegyről. Tusolás és bringatakarítás után legurítunk egy sört, s párunkat nagyon izgat ez a tó meg a környezete, ezért elindulunk egy kis felfedezőútra. A szálló mellett nem sokkal van egy hatalmas gát, ami természetesen kerítéssel szépen körbe van véve, Dani talál osonkodó utat, s megpróbál bemenni, de hamarosan útját állja egy újabb kapu, így másfele vesszük az irányt. A gáttal szemben a hegy gyomrába vezető óriási kapu, na ott mi lehet, ezt sosem tudjuk meg, de a feliratok szerint valami erőműrendszer. A gát után aztán a folyó mellett haladva találunk egy nagyon elhanyagolt kis lejárót, ami egy régi viadukthoz vezet, itt szépen lemászunk, átmegyünk a viadukton, s a folyó túlsó partján bunkereket találunk, amik a kőbe vésett feliratok alapján még első világháborús építmények. Dani persze nem bírja ki, bemászik, de néhány helység után lefalazott részek útját állják, így pár diszkrét visítás közben szerzett sérüléssel ki is jön. Szépen visszaballagunk a szállásra, közben még megpillantjuk a gáton a biztonsági őrt, aki békésen horgászik J Hát nem tudom, de a környezetet elnézve nem kívánkozik már senki a tóba. Vacsorára aztán a néni mégis mindenkit rábeszél a tuti menüjükre, nem maradunk éhesek, így bőségesen belakunk az utolsó nap előtt.

 

És elérkezik a 7. egyben utolsó nap is, itt már egy óriási síkságra érkezem le a busszal, ami éppen a hegyek lábánál terül el. A szálláson annyi siklóernyős henyél egy kupacon, el is töprengek pár percig, hogy ma inkább nem is tekerek, hanem itt maradok bratyizni a sok hippivel, de aztán a házinéninél történő jelentkezés után persze útra kelek. Az időjárás nem túl kegyes, éppen 35 fokot mutat az órám, s amint a városka szélén elindulok felfelé, döbbenten látom, ezek kiírták nekem, hogy 28 torrente…..ugye ezt nem gondolják komolyan, hogy 28 elcseszett kanyarkát beveszek, de azért még reménykedek, hogy ezen hamar túlleszek, nem lehet, hogy ez itt olyan sokáig megy felfelé. Aztán 2 óra kizárólag felfelé tekerés után már elhiszem, s akkor még mindig van hátra pár torrente meg szint, elfogyott a vizem, jönnek a fekete fellegek, na meg a kétségbeesés. Fel is hívom Danit hogy ma aztán tuti nem érek oda, mert ez itt annyira sokáig megy felfelé, de megnyugtat, hogy ők még igen messze vannak a találkozóponttól, ne aggódjak. Találok egy kis éttermet, próbálok vizet kunyerálni, mire a néni előadja, hogy nem iható a víz, vegyek inkább pénzért, oké akkor adják pénzért palackos csapvizet, meg akkor már egy kólát is, mert agyoncsaplak azonnal. Áá, szóval ennem is kell, mert kicsit ideges vagyok.:) Újult erővel haladok tovább, belemegyek ebbe a furcsa felhőbe, ami úgy néz ki, mintha a következő pillanatban eleredne az eső, de közben csak valami sejtelmes ködbe burkol az egész, elég földöntúli érzés ebben tekerni. Felfelé a madár sem jön, lefelé ellenben óriási csapatokban nyomják országúti bringákon, ezek tudnak valamit, hogy hajnalban indultak lentről, nem 35 fokban, mint én. Azért itt éppen 15 fok van, s bár felfelé haladok még mindig, nincs nagy melegem. Felérek végre a találkozópontra, persze sehol senki, s itt elkezdődik vesszőfutásom. Úgy tűnik végleg elfáradt a buksim, mert többszöri nézegetés után sem tudom eldönteni, hogy a többiek lila vonalán jobbra vagy balra induljak el onnan, ahol állok. Akárhogy nézegetem, ez jobbra lesz, el is indulok szépen felfelé a sziklás ösvényen, még nyugtázom is magamban, hogy ez az, mert hát lefelé kell itt jönniük valami ilyet mondott Dani, szóval jó lesz ez.

Egy hihetetlen ösvény megy végig a hegyoldalban, néha le is kell szállni, néha pedig olyan sziklaalagutakban haladni, mint az ewige wand kicsit vadabb kiadásban, mindezt hol felfelé, hol lefelé egy órán keresztül. Megérkezek ennek az útnak a végére, ott egy bezárt menedékház, s innen a tracklog szerint egy iszonyat meredek szerpentin indul lefelé. Na, ez szöget üt a fejembe, mert tudom én, hogy Dani szereti a kihívásokat, de csak nem tolatja fel a bringát itt a szerencsétlen népekkel, ezen annyit tanakodok, végül felhívom Danit és kérdőre vonom, ezt nem gondolja komolyan, hogy itt fognak feljönni, hát megöli szegényeket, meg különben is hol a fenében vannak már, én itt 3,5 órája tekerek felfelé a dzsungelban egyedül. Dani értetlenkedik milyen szerpentin, kicsit összeszólalkozunk, mert én bizonygatom, hogy ők valamerre rossz felé vannak. Aztán rádöbbenek, hogy én egyagysejtű nőszemély, rendesen összekevertem a bal kezem a jobbal, s előttük járok, így kipróbálhatom az „ewige wandot” visszafelé is. És láss csodát, éppen a végén összetalálkozom a csapattal, így aztán immáron harmadszor is végigmehetek a szédülős ösvényen. Itt Zele Laci a nap csodájaként leborul valahogy az ösvényről, de egy bokron fennakad, s szerencsére megússza a dolgot, azért kicsit megáll az ütő mindenkiben. A nekem már ismert menedékháztól aztán jöhet a megérdemelt lejtőzés, 1600 méterről legurulunk 300-ra, közben a napi peches Zele Laci még egy defektet is összeszed, megjegyzem az egész túra alatt szerencsénkre ez volt az egyetlen, úgyhogy egy szavunk sem lehet. Röpke 7 óra bringázás után végre ott a szuper szállás, mindenféle földi jóval. Az egyetlen nap, ahol a többieknél kevesebb km-t ugyan, de sokkal több szintet szedek össze az év tájékozódója címet kiérdemelve magamtól. :)

 

Másnap reggel Dani, Tasi és Joe hajnalok hajnalán felvitetik magukat a hegyre, s szuperkönnyű kis siklóernyőjükkel megpróbálnak lesiklani a szállásig. Gyönyörű lezárása a hétnek a látvány, ahogy felbukkannak a hegygerinc felett s ereszkednek lefelé, majdnem el is érnek a hotel melletti leszállóig, de valahol előbb érnek földet mindhárman, aztán boldog mosollyal az arcukon odaballagnak, s megiszom velük a napfelkeltében a második kávémat is.

 

Mostantól azt hiszem, bármikor megyek egyedül a nagy ismeretlen hegyekben, s nem fogok félni, de még az is lehet én leszek az új szuper túravezető….csak lányoknak :)

CrossAlps2017

Kapcsolódó galéria:

További cikkek:

Túra
Mi kell egy világbajnoknak?!
2020.04.14.
2019 MTB maraton világbajnoka a kolumbiai Héctor Leonard Páez. A Team Giant-Liv Polimedical versenyzője ezzel a címmel kiérdemelte, hogy a 2020-as szezonban viselhesse a szivárvány színű ...
Túra
Papp Tünde Dynafit nagykövetünk beszámolója a Dynafit VERTICAL 4 futó hátizsákról
2017.08.25.
Papp Tünde csatlakozott Dynafit nagyköveteink sorához. Nemrégiben tesztelte a Dynafit VERTICAL 4 hátizsákot. Az erről készült beszámolót az alábbiakban olvashatjátok. ...
Túra
A Kazinczy 50 Szalánc teljesítése a Dynafit Feline Vertical Pro modelljében
2017.07.26.
Nedjalkov Balázs terepfutó, Dynafit nagykövet versenyen is kipróbálta a Dynafit Feline Vertical Pro terepfutócipőt. Beszámolóját az alábbiakban olvashatjátok. ...
SpiderClub Airborne