Alpinbike Blog

Cross Alps Challenge 2015

2015.08.07.
Roni élménybeszámolója az idei Cross Alps Challenge-ről.

Cross Alps Challenge 2015

 

avagy szeretjük mi a pizzát és az Aperolt is

 

Mindig vannak bizonyos tényezők, amik miatt eldöntöm, hogy nem megyek következő évben Cross Alpsra, aztán persze mindig másként látom az idő múlásával, és elmegyek. Így történt ez ebben az évben is. Valahogy úgy éreztem, a közel 3000 méteres hegyeken való tekerést vétek lenne kihagyni. 

Szombaton szép reggeli időpontban keltünk útra 10-en. Egy autó és busz képezte kis karavánunkat, így kényelmesen elfértünk, amire szükség is volt a 10 órás úton, hiszen egészen az ausztriai Ischgl-ig kellett utaznunk.

 

1.nap . Ischgl - Scoul  (42 km - 1580 m szint)

 

Ischgl felett a kis falunkban a reggel igen hűvös,  de az előrejelzések jót ígérnek, így mindenki nagy bátran rövidben vág neki az útnak. Persze a szokásos kis hátizsákos tartalék cuccok ott vannak mindenkinél. Én indulás előtt szert tettem egy gyönyörű, narancssárga kis Camelbak hátizsákra, amelybe így aztán még nagyobb lelkesedéssel pakolok, mint eddig. Olyannyira, hogy Dani kénytelen ellenőrizni a tartalmát, hogy mivel tömtem ki dundira, és néhány marhaságot (plüssmaci, téli felső, fogkefe) kitetet velem persze :)

Aztán indulhatunk is, egy kis legurulás Ischgl-be, ahol már tavalyelőtt is jártunk. Ez a nap majdnem teljesen megegyezik a 2 évvel ezelőtti túra egyik napjával, annyi eltéréssel, hogy kb. csak fele utat tesszük majd meg, mint akkor, és nem kap el az irtózatos jégeső sem. Amint elindulunk a falucskából felfelé, elő is jönnek az emlékképek, bár most egy másik úton megyünk fel jó darabon, nem a korábbi aszfalton, hanem a sípályát keresztező kanyargós meredek sóderesen. Mire felkaptatunk a hosszú völgy elejéig, több mint egy óra is eltelik, körülbelül az erőviszonyok is kirajzolódni látszanak. Egy túrán mindig nehéz eltalálni, hogy pont egyforma tempóban tudjunk menni, de egészen gyorsan ki szokott alakulni egy előrébb és egy hátrébb tekerő társaság, aztán egy-egy hosszabb felfelé vagy ereszkedés után mindig bevárjuk egymást. A völgyben végre elindulunk felfelé a túra legmagasabb pontjára, ami a Fimberpass 2608 méteres magasságát jelenti. Érdekes módon most sokkal könnyebben megy ez a rész, mint 2 éve. Valószínű amiatt, hogy mindvégig tudom, még jó sokat kell felfelé menni…na meg persze azt is, hogy fent találkozunk egy csomó cuki mormotával, utána pedig jön a vigyorogtatós lefelé. :) 

És így is történik, mondjuk a megállásokkal, öltözködéssel együtt kell 4 óra a starttól, hogy felérjünk, na meg persze van egy kis tolás is a vége felé. Cserébe fent aztán mindenki nagy mosollyal néz vissza a völgybe, és találva egy szélvédett helyet, némi energia utánpótlást is veszünk magunkhoz, ki-ki ízlésének megfelelően. Ami meg, az ezután következik, mert emlékszem, hogy 2 éve azért jó pár helyen le kellett szállnom a bringáról, most viszont a kis 26-os Trance X csak úgy röpít lefelé, így igen élvezem a dolgot. Persze lefelé sem lehet lazsálni, mert vannak vicces részek, a tehenek is beugranak néha a képbe, és egyensúlyozni is kell rendesen. Amikor azt hisszük, már leértünk, persze még mindig van  lefelé, és Dani nem a 2 évvel azelőttről ismert úton visz minket, az új útvonal viszont tartalmaz némi meglepetést iszonyatosan imbolygó függőhidak formájában, ettől én személy szerint frászt kapok, de ahogy elnézem a fiúkat, az ő mosolyuk sem őszinte. Röpke 6,5 óra kerékpározás után azért megérkeztünk a svájci Sent városkába, elfoglaljuk a törpékre tervezett szállásunkat, és mehetünk kaját keresni. Azért a kaja és sör árakon mindenki hüledezik kicsit, meg is állapítjuk, nem annyira akarunk Svájcban lakni, és mennyire várjuk, hogy átérjünk a pizzák földjére, aztán szépen nyugovóra térünk.

 

2. nap Scoul – Livigno (76,5 km - 2500 m szint)

 

Utólag ez nem egy egyszerű nap, legalábbis nekem, a végére ha jól számoltam bruttó 10 órát töltöttünk el bringán, s ebben négyszer másztunk fel 2300 méterre, néha lejjebbről, néha nem annyira. Svájci kis szállásunktól reggel a szokásos 9 órai rajttal indulunk, s röpke 5 km lefelé gurulás után megkezdjük az első, egyben leghosszabb mászásunkat is, 25 km-en keresztül haladunk felfelé permanensen, amit egyszer azért elég fura jelenség szakít meg. Bár az út elején volt egy behajtást tiltó tábla, de mi gondoltuk ez csak az autósoknak szólhat, mert kerékpárral szinte mindenhol lehet közlekedni. Aztán már látunk pár gyanús előjelet, amikor az út több helyen frissen leomolni látszik, de hát ezek egészen jól el vannak már kotorva, így vígan teperünk felfelé. Aztán egyszer csak egy óriási hegyomlás előttünk, mellettünk mindkét oldalon sziklafalak, a hegyomlást meg éppen egy markolós bácsi rendezgeti, s láttunkra ijedt arccal kiszállva közli, hogy itt nem tudunk továbbmenni, mert eltűnt az út, az omladék másik felén pedig tóvá gyűlt fel a folyócska. Elég bambán nézünk rá, mutogatunk minden végtagunkkal, hogy de mi csak most és csak arra, mert nem lehet visszafelé, mire elkezd telefonálgatni, s közli, hogy ha annyira akarunk, próbáljunk meg átmászni az omladékon, de annak a túlsó felén csak víz van. Addig nézelődünk, míg meglátunk egy magányos sporttársat, aki éppen lefelé evickél az omladékról, s elindul a sziklafalak mentén lapulva, így nekiállunk utánozni, több-kevesebb sikerrel.

Konkrétan elég hajmeresztő, amint a tó meredélyén gyökerekbe kapaszkodva próbáljuk a bringát átcipelni, de azért mindenki sikerrel jár. Nekem mondjuk a cipőm csatja bánja, amely innentől kizárólag kikapcsolódni hajlandó - valahogy letörtem a bekapcsoló racsnit behúzó részt - a bekapcsolás már két emberes mutatvány lesz a hét hátralévő részében. Sebaj, folytathatjuk utunkat egy kicsit síkon meg lefelé, még pár omladékon átkelve. Elég döbbenetes látvány, amit a természet produkálni tud ám ilyen helyeken. Nemsokára aztán jön egy olyan meredek tolós rész, amiben az egyetlen öröm, hogy legalább döngölt út, és nem kell felemelni a bringát, azért ezt is túléljük. Van azért, aki morog kicsit a bajsza meg a szakálla alatt, de egy mindent feledtető látványt nyújtó fennsíkra érünk fel, barátkozunk az érdeklődő természetű tehenekkel, amíg a többiek is megjönnek, aztán jöhet a lefelé a Lago di Livigno-hoz, ami elképesztőn gyönyörű fentről.

Én már kezdek megörülni, hogy itt is a tó, akkor mi mindjárt Livigno-ba érünk, de aztán sanda gyanúm támad, hogy itt még van valami turpisság….khm..elmegyünk a tó mellett, de nem arra, amerre a város van. Bár Dani élénken magyarázza, hogy most egy kicsit ellenkező irányban megyünk, de majd mindjárt átmegyünk a hegyek túlsó felére, na igen, ezt már ismerem, szerencsére a többiek még nem. A hegyek igen magasak, és egy árva valahova átvezető völgyet nem látni, megyünk 8 km-t, mire elérünk egy másik tóhoz, ami szintén csodaszép, de én akkor már inkább szívesebben pillantanám meg Livingo-t. Nem is kell mást tenni már, csak a tótól elindulni felfelé, s 5 km alatt leküzdeni 350 méter szintet, aminek az elején egy bájos tábla tájékoztat is erről, jobban mondva arról, hogy ott az most egy versenyen a hegyi sprint s lehet nyomni. Hát nyomja neki, akinek nincs jobb dolga, nekem konkrétan a végét járja a tűrőképességem így lassacskán bruttó 8 óra után. Szerencsére hős lovagom, Dani igen gyorsan átlátja, hogy képes vagyok földre vetni magam összegömbölyödve, így mellettem marad s bíztat, mindjárt felérünk. Végülis felszenvedem magam, 3-an már fent vannak, de a többiekre még jócskán kell várnunk, így van időnk kiélvezni a kilátást, ami már-már megszokott módon lélegzetelállító. Innen aztán száguldozás lefelé, az eléhezett társaságrész még a város előtt megáll a tóparton enni, mi inkább megkeressük a szállás, mert kezdünk kiborulni a bringán eltöltött időtől :)  Livigno határában és belvárosában még egy kis kolbászolás, aztán meg is van a szállás. Négyes fogatunk azonnal kér egy sört meg egy kis aperolt, aztán fürdés, kaja, gyorsan találunk egy szuper pizzázót, mellé persze jöhet a sör is, amit a szállás alatti bárban folytatunk, csócsózással egybekötve, aztán amikor a játék végén a vesztes ígéretét betartva a báros néni vizes pohárba tölti a hatalmas adag grappát, akkor én felmondok, s elmegyek lefeküdni….de csócsóban verhetetlenek vagyunk Danival.  Azt nyilván nem kell előre mondanom, másnap nálam ez is erőteljesen megbosszulja magát.

 

3. nap Livigno - Bormio (52 km - 1430 m szint)

 

Livigno-ból indulva egy darabig betonon megyünk, majd hamar egy erdei ösvényen találjuk magunkat, ami gyakorlatilag nem lejt nem emelkedik, de azért végig tekerni kell, viszont nagyon élvezetes. Innen aztán elkezdődik a mászás, ami eleinte egy széles dózerút, majd egy kis ösvényre szűkül, s egyre nehezebben tekerhető. Itt teljesen egyedül megyek fel a majdnem csúcson található kis menedékházhoz, és igen élvezem, hogy sehol egy teremtett lélek, fent pedig hihetetlen kilátás tárulkozik fel, lent Livigno egy gyönyörű völgyben, körülöttünk pedig mindenhol hatalmas csipkés hegyek.  Fent aztán minden irányból jönnek vezetett túrákon, érezni lehet, hogy ez a rész nagyon népszerű. Tovább is haladunk a Livigno feletti sífelvonó tetejéhez egy hullámvasutas ösvényen. Aztán a sípályákhoz azért van pár rövid meredek rész, itt én már érzem, hogy utálom ezt a napot, legyen bármilyen rövid és kevés a szint. Szerencsére a felvonó tetejétől pompás bringapályák vannak, mi is bevetjük magunkat egyikbe, s amíg lehet, kipróbálunk mindenféle nyomokat, kanyarokat, aztán kénytelenek vagyunk kilépni a bringaparadicsomból, mert a mi utunk másfelé vezet. Konkrétan kicsit lefelé aztán a hét legértelmetlenebb szakaszán be egy szakadék mentén a fűbe, s ott felmászni egy tekerhetetlen részen, miközben látjuk, hogy mellettünk megy egy út. Fent még hallhatok néhány okos okfejtést, itt eldobom az agyam, s konkrétan innentől legutolsóként haladok a nap hátralévő részében. Nem is értem mi van velem, a lábaim nem hajlandóak engedelmeskedni, amikor felfelé kellene menni, de olyan szinten nem, hogy minden apró kis emelkedőn leszállok, s tolom. A többieket nem is látom már sehol, feltételezem nem fogok eltévedni, s csak haladok leszegett fejjel nagy csendben. Sajnos az útvonal sem kegyelmez, mert itt még jön egy elég emberes mászás, jobban mondva nekem iszonyatos meredélynek tűnik minden, de feltételezem nem lehet emberevő rész, mert valami versenynek a km-t jelző tábláit is látom szépen sorban. Nyilván nem küldenek ki népeket olyan részre, ami túl nehéz lenne…ezt később felülírom arra, hogy ki lehet az a marha, aki erre versenyt visz….nálunk ezért szerintem minimum lincselés járna. Mire én felérek a tetőre, azt hiszem mindenki elátkoz, a fennsíkon található egyetlen kődarab védelmében várnak rám, hogy a szél ne fújja el őket, de pont nem érdekel, mindenki maradjon csendben, miattam maga az északi boszorkány is elrabolhatná őket, az sem hatna meg per pillanat. Szerencsére egy kis zabszelet segít, na meg a lejtő, kicsit lejjebb találunk egy hüttét is, de a szokásos felosztásban 4-en továbbmegyünk, többiek megállnak falatozni. A további lefelé nem valami izgalmas, egy baromi sodrós sóderes úton kell lejutni az előző napon már érintett tóhoz, majd innen a másik  irányba továbbhaladni, de jó pár km-t megtéve a napi meglepetés a sokak által ismert Passo Stelvio.

Fent el is időzünk egy darabig, mert a látvány nem mindennapi, mondjuk szerencsére ezt mi most nem fogjuk megmászni, hanem szépen lekanyargunk rajta, juppiii. A végén pedig ott van a falucskánk, s vár az ágy. Fürdés után le is kell dőlnöm kicsit, de aztán felfedezzük, hogy mellettünk a templom, amellett pedig a helyi kocsma, így átugrunk egy jó kávéra, sörre, fagyira. Ezután már csak a helyi étterem meglátogatása a cél, ahol a napból okulva próbálok rendesen betankolni a következőre, azt hiszem sikerül, „dudahassal” megyek vissza a szállásra, s nem kell sokat altatni. Summázva azért megállapítom, hogy akárhány csócsó meccset is nyerünk meg a hét hátralévő részében, nem kérek mellé aperolt meg grappát, s talán másnap megpróbálok 1 liter víznél és 1,5 zabszeletnél többet enni.

 

4. nap Bormio - Sta. Caterina 43 km - 1950 m szint

 

Majdnem Bormio-ból indultunk, de a mi kis falunk azért még feljebb van, mondjuk addig legalább gurulunk 5 km-t síkon, aztán kezdődhetett a szokásos mászás. Azaz ez most nem a szokásos, mert 15 km-en keresztül olyan döglesztő fel-le az útvonal, hogy jobban elfáradunk, mint egy megszokott hosszú mászáson szerintem. Előző éjjel ráadásul esett egy csomó eső, amitől a levegő durván párás. Apropó eső, eddig az előrejelzésekkel szemben teljesen megúsztuk a csapadékot, ami elég ritka az Alpok átkeléseken, úgyhogy ez a kis pára meg sem kottyant, legalábbis azt hisszük, de azért vannak, akik erre a napra már jobban elfáradtak. A Sta Caterina-ba vezető hullámokon először bevárjuk a csapat másik felét, aztán utána hiába várunk, sehol senki. Mi pedig nem akartunk megfázni, mert tekerni igen jó a párás, de kicsit hűvös időben, de álldogálni már kevésbé. Így aztán abban reménykedve, hogy a náluk lévő gps nem hal meg, s voltak úttörők vagy cserkészek, mindenféle jeleket rajzoltunk az útra meg faágakból építünk nyilakat a nagyobb kereszteződésekben, s szépen haladunk a saját tempónkban. Mire Sta.Caterina-ba érünk, azért a csapat két legerősebbje, na meg a túravezető is bevallja, hogy ez a sok felmászás, legurulás megint felmászás kicsit őket is megviselte, így leülünk a városka főterén ebédelni, mondván a többieknek csakis ez az egy útvonalválasztása lehet. Miután közel egy órát ülünk, már kezdtünk aggódni, de akkor megérkeznek a többiek méltatlankodva, hogy nem vettük fel a szálláson sofőrünket, aki innen felmászik velünk a csúcsra később. Ebből aztán az is kiderül, hogy volt valami rejtekút a szállás felé, de nincs időnk ezzel foglalkozni, mert ezzel a lendülettel faképnél is hagynak bennünket. Ennyit a cserkészekről, meg a cuki várakozókról :) Ezen a napon ugye csábít az a lehetőség, hogy innen már csak a szállásra guruljunk, mert a túra innen megy fel még egy 2700-es csúcsra meg vissza. Na de kérem, mi itt azért jöttünk, hogy kínozzuk magunkat, vagyis nyaraljunk, szóval megyünk tovább. Azt már előre megvitattuk, hogy valami nagyon gyanús, mert 7 km alatt kell felmenni 1000 szintet, de amikor elindulunk még megy a viccelődés, hogy hát nézzük meg, mennyire szépen lankásan megy ez az utacska felfelé. Nem kell több egy kanyarnál, mire detektáljuk, hogy itt a fekete leves, 10 %-osnál enyhébb emelkedő nincs, de néhol még jobban elkapta a hév az útépítőket. Szerencsére egészen sokáig betonon kell menni, nem kell sok idő, már utol is érjük a minket otthagyó kis társainkat is, s ha már így belendültünk, innen csak az állít meg, amikor az út átvált betonról igen kövesre s igen meredekre, de ez szerencsére rövid kis szakasz. Itt mondjuk egyébként is megálltunk volna, mert többünk szerintem nem látott még efféle hatalmas gleccsereket ilyen közelről, mint itt útközben. Döbbenetes látvány, végig, a 2700 méteres kis menedékházig, amerre csak szem ellát óriási gleccserek pöffeszkednek lefelé a csúcsokról. Azért kell egy másfél órácska felérni a napi 2700 méteres csúcsra, de a látvány feledhetetlen. A kis menedékházban bekanalazunk egy jó meleg levest, magunkra veszünk még pár száraz és meleg cuccot, aztán irány az állítólagos lejtő.

Ami persze szokás szerint olyan Ördög Danis „lejtő” ….azaz becsúszik némi felfelé, meg még egy kicsi, aztán már csak egy utolsó. Ezzel egy időben elkezd az eső is esni, ami azt eredményezi, hogy a jó kis sziklás lefelé részen néhányszor sikerül majdnem padlót fognom, így aztán jobbnak látom néhány helyen inkább gyalogtúrával abszolválni a sziklákon átkelést. Szerencsére ez a szakasz nem tart sokáig, s egy olyan gyönyörű fenyvesben kanyarogtunk le a végén a városba, hogy senkinek eszébe nem jut az eső miatt panaszkodni. Szállásra becsekkol, fürdés, s irány a vacsora. Itt a már szokásosnak mondható menünk, pizza, sör, aperol. Azt hiszem egy darabig most nem fogok egyébként pizzát enni, pedig imádom, de hát jóból is megárt a mindennaposság. :) A vacsit azért még levezetjük egy jó kis utánfutón utazással, ami igen jól esik a lehűlt estében.

 

5. nap Sta. Caterina - Tirano 55 km - 1150 m szint

 

Reggel Sta. Caterina-ból egyből felfelé indulunk egy betonos szerpentinen, ami annyira szépen enyhén emelkedik, hogy egészen elbízzuk magunkat, ennél élvezetesebb nem is lehetne egy emelkedő.

Megyünk, megyünk Sanyival, jókat beszélgetünk, jobbra egy elágazás, de annyira randa köves, meredek emelkedő, hogy az nem lehet a mi útvonalunk, szépen haladunk tovább a betonon. Aztán túravezetőnk, hajcsárunk kiabál hátulról, mi meg ugyan hova megyünk, forduljunk szépen jobbra. Próbálunk ellenkezni, hogy az nem lehet, mert olyan szép ez a mai nap, a beton meg itt csodásan kanyarog felfelé, de ő könyörtelen, jobbra kell menni. Hát jó, végül is itt is fel lehet tekerni, csak hol van a jóleső érzés? Sebaj még ez is megszűnik, marad az érzés, abból a rosszabb fajtából, az út egyre meredekebb, röhögünk egymáson, Sanyi kijelenti, hogy ő most aztán már leszáll, de aztán kiegyezünk abban, hogy addig megyünk, ahol az előbb fent gúnyolódva nézett minket egy mormota. Persze már addig sem esik jól tekerni, de ezután még egy olyan meredek szerpentin következik, hogy a fülünk ketté áll. Közben jön egy kis traktor felfelé, eljátszom a gondolattal, hogy felkéredzkedek a platóra, persze a bácsi óriási vigyorral integet, mekkora királyok vagyunk toljuk csak :) Legalább a végén a csúcs előtt kicsit kilapul, s bringán lehet abszolválni a csúcsérzést. Itt azért elsíelgetnék, ahogy elnézem, szuper a hely köröskörül. Bevetjük magunkat a hüttébe, amíg mindenki megjön, én arra vetemedem, hogy egy kólával energetizálom magam, ami be is válik. A hüttés bácsi nagyon aranyos, kérdezgeti honnan jöttünk, merre megyünk, s különböző útvonaljavaslatokkal áll elő mindenféle régi katonai területeken keresztül, s biztosít róla, hogy nem tudunk eltévedni. Mi azért maradunk az eredeti tervnél, annál is inkább, mert az is elvezet ezekre az állítólagos szuper endurós ösvényekre.

 S tényleg, a lefeléken mindenkinek fülig ér a szája, nagyon élvezzük a lekanyargást, s főleg azt, hogy innentől a nap hátralévő részében már nincs mászás, sőt, többet megyünk lefelé, mint amennyit felmásztunk. Közben egyszer meg is állunk piknikezni, a helyi lovak nagy érdeklődésétől övezve, egyik még a kormányomat is megrágja, amikor lankad a figyelmem, kénytelen vagyok egy kis fülest adni neki, hogy abbahagyja. 2500 méterről egészen 500 méteres tengerszint feletti magasságra ereszkedünk, s pár nap óta először szinte mellbe vág minket a hőség. Úgy tűnik 4 nap alatt hegyi emberekké változtunk, én inkább mennék feljebb, mert ez a 38 fok hirtelen elviselhetetlen a korábbi néha 10-12 fok után. Azért a szálláshoz még fel kell mászni kicsit a fura, dombra épült városkában, cserébe viszont egy 400 éves, felújított régi parókián alhatunk, ahol szállásadónk még a 8 személyes emeletes ágyas megoldást is hajlandó átszervezni, így teljes a boldogság. Mi már délután elmegyünk a helyi egyetlen pizzáshoz, s jól belakunk, de azért estére még találunk valami helyi menőnek számító éttermet is, ahol én bizony már csak salátát és sütit eszek. Ez a napunk nem volt túl szintes, viszont azt igen rövid távocskán kellett lenyomni, s persze 5 nap után már mindenki kezd tikkadni, így senkit nem kell álomba ringatni ma este sem.

 

6. nap Tirano - Chiavena 117 km - 1150 m szint

 

Ahogy az már szinte megszokott egy kis legurulás után ezen a napon Tiranoból is hegymenettel indítunk. Ezúttal azonban változik kicsit a felállás és nem saját erőből oldjuk meg az első szakaszt. Európa egyik, ha nem a leghíresebb hegyi vasútvonalának szolgáltatását vesszük igénybe és egészen Bernináig vitetjük magunkat. Útközben nyugodtan megcsodáljuk a Svájc dél-keleti csücskében kanyargó vonalról az elénk táruló fenséges panorámát. 

 Kiszálláskor hosszasan nem tudjuk levenni a szemünket a Piz Palü majdnem 4000 méteres csúcsairól, s a leomló hatalmas gleccserről. Na ilyen közel még tényleg soha nem voltam gleccserhez, (síelés nem ér), szinte oda tudnánk szaladni s tapogatni. De helyette elindulunk aznapi penzumunkra, ami egyesek szerint ma csak lejteni fog, így bőven van időnk mindenre. Hosszasan próbálom megérteti eme zsenivel, hogy a 70 km távban megbújó 1100 méter szint azért tartalmaz némi leküzdendő emelkedést is, de nincs kedvem vitatkozni, inkább élvezzük a tájat. És jön minden, eleinte csak síkon, meg lefelé haladunk, a látvány gyakorlatilag szavakkal leírhatatlan, én itt akarok élni, oké, Svájcban van, de majd átjárok Olaszországba pizzát enni. Találunk a kijelölt kerékpáros útvonal helyett sokkal jobb ösvényeket, persze a rigorózus svájciak néhányan szóvá is teszik, hogy nem ott kell menni, de szerencsére „nem értjük”, s nagyon élvezzük a cuki kis fenyőerdőben kanyargó útjaikat. Aztán leérünk St. Moritz elé, s találunk némi emelkedőt, ez persze még semmi, de azért a csapat egyik fele kicsit lemarad. A városon áthaladva rábukkanunk egy lovas versenyre, itt letelepedünk bevárni a többieket. Egészen belefeledkezünk a lovakba és a lovas nénikbe, mire rájövünk, hogy valahogy a többieknek már régen itt kellene lennie. Miután nem jönnek, megállapítjuk, hogy tuti máshol keltek át a városon, s inkább tovább indulunk, kicsit később persze kiderül, hogy a verseny előtt 500 méterrel megálltak valahol. Innentől nem találkozunk velük ma már, 5-en folytatjuk az utunkat, ami nem zökkenőmentes. Legalábbis ami lelkiállapotokat illeti.

 Mert 1100 méter szint, az annyi, és azt valahol el kell kezdeni begyűjteni és persze érezni is. És hát ugye, amikor az ember fia már több mint 4 órája bringán ül, s rájön, hogy még a táv fele hátravan, és ez még most kezdi itt az emelkedőket is produkálni, akkor azért elszakadhat a cérna, eléhezhet az ember fia, még kaphat egy defektet is hozzá, szóval a sors kínálja tálcán a lehetőségeket. Nem szaporítva a szót, mire St. Moritz után elérünk Maloja-ig, már 6 órája a nyeregben ülünk, s még mindig van hátra 40 km. Közben látunk két gyönyörű tavat, megszámlálhatatlan kite-ossal, - ennyit én még az életben nem láttam egy helyen- s ott persze az általuk imádott szél pofára fújt, mint az állat,de itt még bőszen hisszük, hogy mindjárt csak legurulunk, slussz-passz.  És tényleg úgy tűnik, mindenkinek ilyen gondolatai vannak, mert hiszen itt kanyarog ez a szuper szerpentin, ami oké, hogy felfelé „állítólag” valami híres Passo Maloja, de hát mi ezen lefelé kell csak, hogy menjünk, hiszen a vége ott van Chiavenna-ban, s ott a szállás. Na ja, ennek csak a túravezető által megálmodott útvonal mond ellent, innen még felmásztunk értelmezhetetlen magasságokba, s ereszkedtünk ugyan szuper lefeléken, de van akinek ezt már nem bírja az idegrendszere. És igen, ez most az egyszer nem én vagyok, hanem az, akinek a sors szinte megkegyelmez egy defekt formájában, mert utána nem tud „sajnos” a trail-eken jönni, hanem kénytelen a betonon legurulni. Nem mondom, hogy nem szívemből szól, amikor elégedetlen hangon kifejteti, ogy ő aztán ezt nem érti, minek kell itt az erdőben kalandozgatni felfelé, amikor a szerpentinen le lehetne simán gurulni, de csak nyugtatólag annyit morgok neki, hogy mert erre megy a tracklog. Jól ki is röhögöm magam belül, én, a nyugalom szobra :)  Közben persze csendben irigykedem rá, amikor az újabb emelkedőt pillantom meg az erődben, mert az aztán tényleg úgy kell, mint púp a hátamra. Ráadásul eddigre elfogy minden kajám, a végszükségre tartogatott gélből eszek szégyenszemre, s a Marcitól kapott sportszelet darabkára úgy tekintek,  mint mennyei mannára. aztán eljön a pillanat, amikor így szépen lemaradok, betolom az utolsó gél kortyokat, s utána szó nélkül tekerek el a többiek mellett. Dani azt hiszem meg is ijed, hogy valami öngyilkos merényletre készülök, mert gyorsan utolér, s mondogatja, hogy most aztán már csak lefelé fogunk menni. Hahaha, annyira ismerlek már, ezt ugyan be nem veszem, de most az egyszer igaza van, innen már nem történik semmi érdemleges. Csak megállunk az út szélén az első adandó alkalommal egy életmentő kiskocsmát meglátva, ahol meglepetésünkre defektes sporttársunk is henyélget. Nagy egyetértésben azonnal sört és életmentő piadinákat rendelünk, aztán ezt még lefojtom egy kis gumicukorral is, ki tudja mi jöhet még. Szerencsére már csak a városkánk jön, ami egy fantasztikus kis hely volt. A szállás konkrétan semmihez nem fogható. A szobák kizárólag arannyal és marhamintás bútorokkal felszerelve, cirádákkal, s néhány olyan relikviával, amit inkább le sem írok, de sírunk a röhögéstől. És a város. Este egyszer csak elkezdenek szinte minden második utcasarkon zenekarok hangolni, s 8 óra körül mindenhol zenélni. Olyan fesztiválozás veszi kezdetét, amit én kisvárosban még nem láttam. A szálláshoz legközelebbi sarkon van a legjobb zene, így mi odatelepedünk,  rátalálunk Charlie bárjára is, aki az aperol spritz-et egy idő után kizárólag úgy hajlandó készíteni, hogy egy kis prosecco a pohárba, egy korty neki. Én azért befáradok hamar, de a másnap reggeli ébredésből úgy emlékszem, hogy a többiek kicsit belehúztak a búcsúéjszakába. :)

 

7. nap  Chiavena – Verceia  (50 km - 950 m szint)

 

A tervek szerint, illetve a kitartóaknak ez az utolsó napi penzum, én szolidaritok a felkelni nem tudókkal :)  Amit megkönnyít az a tény, hogy az eső kitartóan esik, s nincs kedvem az utolsó napon elázni, még akkor sem, ha állítólag később eláll. Így aztán az eső elállta után 3-an kelünk útra a Como-i tóhoz.

Kicsit még minket is elkap a zuhé, de szépen legurulunk a városból, megtaláljuk a többiek buszát, s továbbmegyünk a tóhoz. Kicsit csalódott leszek, mert amit beterveztem útvonalat, az olyan helyen vezet a tóhoz, ahol mégsem lehet odaférni, ugyanis be van építve mindenféle házakkal, kertekkel. Megbeszéljük, hogy a többiek busszal még úgyis átmennek a tóhoz, akkor majd csatlakozunk, s csalódásunkat feletetendő beülünk egy majdnem tóparti étterembe ebédelni. Ezután szépen visszakarikázunk a buszhoz, ahol éppen megérkeznek a többiek is, búcsút veszünk a társaság egyik részétől, akik egyből hazaindultak, mi pedig 6-an meglessük a tavat, majd szépen visszamegyünk kedvenc kisvárosunkba, s élvezzük vendégszeretetét. Egy jó alvás után, frissen vágunk neki másnap az 1000 km-es útnak, ami eseménytelenül telik, a jó kis hazai jégesőt leszámítva.

 

Nem bántam meg, hogy elmentem, bár egészen elnyűttnek éreztem magam a végére, de ez volt eddig a legcsodásabb tájakon átvezető  CrossAlps, úgyhogy várom, mi lesz a következőn ;)

 

Roni

Kapcsolódó galéria:

További cikkek:

Túra
Tour de Hongrie: Valter Attila nyerte a záró szakaszt és az összetett versenyt is
2020.09.06.
Valter a kékestetői hegyi befutón állva hagyta versenytársait az utolsó kilométeren és fantasztikus győzelmet aratott. ...
Túra
2021: GIANT TRANCE X 29 és LIV INTIGRUE 29
2020.08.24.
2021-es esztendő néhány jelentősebb módosítást hoz a GIANT és LIV trail bringáinál. ...
Túra
Greg Van Avermaet: Giant Defy
2020.07.21.
Az aktuális olimpiai bajnok országúti kerékpárja landolt az üzletünkbe a Giro d'Italia budapesti rajtjának apropójából, ugyanis Greg Van Avermaet a lengyel CCC tagjaként Giant kerékpárokat ...
Túra
Mi kell egy világbajnoknak?!
2020.04.14.
2019 MTB maraton világbajnoka a kolumbiai Héctor Leonard Páez. A Team Giant-Liv Polimedical versenyzője ezzel a címmel kiérdemelte, hogy a 2020-as szezonban viselhesse a szivárvány színű ...
Túra
Papp Tünde Dynafit nagykövetünk beszámolója a Dynafit VERTICAL 4 futó hátizsákról
2017.08.25.
Papp Tünde csatlakozott Dynafit nagyköveteink sorához. Nemrégiben tesztelte a Dynafit VERTICAL 4 hátizsákot. Az erről készült beszámolót az alábbiakban olvashatjátok. ...
SpiderClub Airborne