Közben tavaly elvégeztem a bírói tanfolyamot, ebből adódóan aztán éppen a Szilvás lett volna az egyik verseny, ahol már igazi nemzeti „bé”kategóriás bíróként tevékenykednem kellett volna. Kiss kollektívánk kivételt tett velem, s a szokásjoggal ellentétben engedélyezték – lévén a Szilvásvárad maraton volt idén a Nemzeti Maraton Bajnokság is egyben – hogy szombaton bíróként segédkezzek, vasárnap pedig versenyezzek. Azért a hétvégét elindítottam azzal, hogy a héten kipróbáltam egy számomra új regeneráló eszközt, egy SMR hengert, amivel tudatlanságomban enyhén szólva bedurrantottam az egyébként is sokat rendetlenkedő bal ülőidegemet, s ez péntekre már az egész bal lábamat irritálta kicsit.
Ez azért nem tántorított el semmitől, így aztán szombaton 11 órakor már ott toporogtam Szilvásváradon a lovas stadionban, s tettem, amit éppen kellett, hol nevezéseket adtam át, hol regisztráltam, hol pedig éppen gyerekversenyen küldtem el melegebb éghajlatra a pályára berohangáló felnőtteket…..persze mindezt szigorúan udvarias stílusban J
Este 8-ra azért kicsit már elfáradtunk mind bírók, mind rendezők, főbíró úrral még gyorsan előkészítettük másnapra a beszólítási listát, ellenőriztük, hogy minden tényleg passzoljon, senki ne maradjon ki, aztán irány valami kaja…
Vagyis a lábaim nem érezték éppen fittnek magukat, így Dani unszolására inkább elindultam, hogy tekerjek gyorsan egy kicsit, de már olyan lusta voltam, hogy csak cipőt cseréltem, s ahogy voltam büdösen, pólóban, rövidgatyában pattantam a bringára. Pár kanyart felpörgettem, lábak bénák, még a bringás cipő sem jó vagy mifene, vissza is fordultam, hogy gyors legurulok, inkább teletömöm magam pizzával. Ekkor azonban valami fura történt, - ahogy Cleppi barátunk mondaná Daniszabotázs - mert a hátsó fékem tövig be tudtam húzni, de hatása semmi. Máskor ilyenkor már bőgtem volna, de csak most csak röhögtem, hogy mi más kell egy maraton OB előtt, ahol életemben először elit női kategóriában mérettetném meg magam, mint kinyírt láb és nemlétező fék? (idén fékfétis lesz, úgy tűnik ..már a Vértesen is volt némi vicceskedés vele)
Szép óvatosan legurultam, a félhomályban nehogy még egy medvét is elüssek, persze Dani fél pillanat alatt megoldotta a problémát, aztán a jól megérdemelt pizza és sör, majd beájulás az ágyba.
Bereczki Laciéknak (High5) köszönhetően utolsó pillanatban szuper szállásunk lett, a rajttól 2 percre laktunk, így ráérősen kelhettünk, s ráérősen konstatálhattuk, hogy nem is Szilvásváradon lennénk, ha nem esne az eső.
Fura volt, hogy máskor mennyire tudtam ezen stresszelni, de valahogy idén a 4Island verseny óta megszállt egy olyasfajta nyugalom, amit nem tudok szavakkal leírni; nem érdekel milyen idő lesz, ki áll mellettem a rajtban, s éppen mivel spannolja magát és kis környezetét….na jó, ezt azért néha még meghallom :D
Szóval gyors reggeli, ahol nagyon ajánlgatták a tojást mindenféle változatában, de okulva a kolozsvári reggelimből, inkább maradtam a magammal hozott tejberizsemnél. Aztán irány a sátor, ahol a többiek már szépen gyülekeztek. Rajt előtt egy órával azonban még mindig azon tipródtam, hogy kell-e aláöltöző vagy sem, de elég hűvös volt és szemergett is kicsit, így inkább magamon hagytam, amit aztán többször is megbántam, de a rajt előtt 5 perccel már egyszerűen nem volt kedvem megint mindent levenni és fel, főleg, hogy a beszólítást is lekéstem kis híján a nagy verseny előtti barátkozásban.
A rajtot rendhagyó módon megelőzte, hogy Seti újdonsült kis felesége az elit csajok közé bedobta a csokrát, amiért Kiss Móni vetődött a legügyesebben, hajrá gyerekek, akkor jövőre a ti esküvőtök lesz itt Bíró Ádám szerint J
Szóval rajt! Az első kanyarig egész tűrhető tempó, aztán kiáll a felvezető autó, s az eleje megindul. Egész jól haladok én is, de persze tülekednek előre a rakétát, kedves ismerős konkrétan majdnem lelök az útról, hátulról is hallani az elégedetlenkedő hangokat, próbálok csak a túlélésre koncentrálni, amíg ilyen nagy a tömeg.
Azt már az elején érzem, hogy a lábaim nem annyira fittek, de még egészen jól meg a tekerés, Poór Brigi igen gyorsan eltűnik a szemem elől, hátam mögött hallom Balázs Bea hangját néha, de csak előre figyelek, s megyek, amennyire nekem jól esik….persze nagyon rosszul esik ez még így is. Az első aszfaltos felfelét követő kis meredek terepes részen aztán hallom, hogy Bea egyre közelebb ér, mi több meg is előz, én meg pedig a lépést sem tudom meg nem is kívánom felvenni vele. Csak nézem a hátát, magamban azon röhögök, ha most fiú lennék, tuti beszólnék, ahogy néha nagyon cukin megengedik maguknak a férfiegyedek, hogy ha ilyen lábacskák mögött tekerhetek, akkor itt maradok végig. Az első itató előtt még egy partoldalon is fennakadok, ahogy egyik fiút próbálom kikerülni, akkor konkrétan megfogalmazódik bennem, hogy ezt én ma nem is tudom végigtekerni, ha ennyire bénán mozgok kis kedvenc bringámon. Első itatónál Dani és Tasi állnak, gyorsan kapok egy tele kulacsot, közlöm, hogy ha én ma végigmegyek, az egy csoda lesz, s tényleg úgy érzem magam. Persze Dani kedvesen bíztat, hogy menjek csak, s már jön is egy kis lefelé, majd a nagy tisztás, ahol egy 4 fős csapat minden évben olyan szuperül bíztat, hogy mindenkinek mosolyt csal az arcára. Itt végig látom Beát, de még csak közelebb érni sem tudok, nemhogy gyorsítani, s egészen sokáig olyan hullámvölgyben érzem magam, mint aki lefagyott. Aztán jön egy szupi lefelé meg még egy s akkor végre kezdek belejönni vagy mi. Utolérem Beát, s egy alkalmas helyen meg is előzöm. Innen próbálok kicsit tempósabban menni, ami azért nem annyira egyszerű ma, de valahogy haladok tovább.
Utolérem a meridás Kovács Andris , beszélgetünk kicsit, aztán még Ördögoldal előtt utolér minket Noé Balázs s már messziről kiabál, hogy jézusom baj van, túl hamar utolért. Ezen egy darabig röhögcsélünk, mert a két előző versenyen mindig valahol fél távnál ért utol, s kifejtette a női tekerési technikákról és áttételek használatáról alkotott véleményét, ami engem ugyan mit érdekelt akkor, csak éljem túl, de hol van még a vége, és mindjárt jön a retteget Ördögoldal. Egyébként én sem szeretek ott feltekerni, de valahogy az utána következő kisebb emelkedő mindig jobban megvisel, pláne, hogy akárhányszor elindulok itt felfelé, azt vizionálom, hogy éppen a tetején egy kis sík után van Bánkút. Ami persze szép lenne, de marad álom, mert az a béna rövidebb emelkedő van, ami köves és nyálas is, és annyira rosszul esik, hogy „ippegcsak” feltekerek rajta. Persze onnan már jön is a sípálya, amit viszont szeretek, hiszen ott mosolyognak fent az emberek, ott a víz, a banán, meg a nápolyi….és persze Dani, meg Szmolka Zoli a tetején, akik közé kihajítom a géles és vizes kulacskákat, felszerelkezem itallal, banánnal, s jöhet a tuti hosszú lefelé. Ami évről-évre egyre rosszabb állapotú, már nem igazán van rajta aszfalt, de még nem is dózer, kell is egyensúlyozni, de közben még fiúkákat is előzök meg, juppi. Elmegyek Derva mellett, akivel jó pár versenyen meccseltünk már korábban is, s persze most sincs ez másként, mert vérszemet kap, s innen egészen az őrházi frissítőig üldözzük egymást felváltva. Őszintén szólva ez a rész annyira nem esik jól, hogy el is könyvelem magamban Dervát napi megmentőnek, mert azt hiszem egyedül ott a felfelékben meg a síkon nulla tempót produkáltam volna, így meg van ki elől menekülni meg néha kit üldözni. Egészen gyorsan jön a kiírt utolsó frissítő, Dani és Tasi itt is feltűnnek, hihetetlen cukik, ahogy itatnak etetnek ezen a napon minket. Kapok egy utolsó kulacsot, benne vízzel, persze nem is kellett volna, mert úgy tűnik 1 dl-t ittam Bánkút óta, megint nem volt mintaszerű a kaja-, piabevitelem, ahogy elnézem a készleteimet. Még két embert megetethetnék és itathatnék a nálam lévő dózisból, holott ezeket el kellett volna pusztítanom. Sebaj, mintha már csak ezt a hülye aszfaltos enyhén emelkedő részt kellene leküzdeni, aztán majdnem vége….hát meg még egy kis terepes emelkedőt és hullámvasutat, de aztán tényleg ott a jól ismert utolsó lejtő kezdete. Ami meglepően csúszik és mindenütt bringát toló rövidtávosok lepik el…egész akrobatamutatvány néha elhaladni mellettük, többször inkább meg is állok, mert látom, hogy vannak, akik nagyon izgulnak, amikor melléjük érek. Szerencsére ezen hamar túlesünk, jön a száguldás lefelé, ahol mindig elbizonytalanodom, hogy egyáltalán beérek-e már, miért nincs már vége, de végre feltűnik a sín, pár kanyar és ott a cél.
Ahogy az időmet nézem, azt hiszem eddigi leggyorsabb Szilvásomat sikerült abszolválni, abszolút és kategória 2. helyen. Az érzés semmihez nem fogható, beértem, a nap is sütött, végre eső nélkül tekertünk végig és mehetek fagyit enni, végül is gyereknap van J
Hatalmas köszönet illeti Ördög Danit, Tasi Gábort és Szmolka Zolit, akik a Bükk ismeretlen ösvényein kockáztatták a frissítőzónákba érkezést, de mindenhol ott voltak, és sokunknak segítettek. J
