A heti felkészülés jól sikerült, mind a pihenés, feltöltés egyaránt. Buzsó, aki immár 1,5 éve az edzőm, jó tanácsokkal látott el a bemelegítést illetően is. Dóri nagymamájánál voltunk a hétvégén, így 45 perc volt az út versenyre. A reggeli sűrű eső nem tetszett, bár nem is lepett meg igazán, de szerencsére Szilvásváradon már nem sok nyoma volt csapadéknak.
Nekünk, master 1 férfiaknak nem volt beszólítás, így nagyon korán beálltam a rajtba, ezért nem volt értelme hosszan tekerni előtte. Kb. 30 perccel a rajt előtt már ott voltam, így sikerült a beszólítottak utáni sorba jutni. Rajt előtt Dóri segítségével gyors kulacs csere, és levetkőzés, mivel hűvös volt a reggel, de ekkor már biztatóan sütött a nap, ezért hosszas vacillálás után végül egy mezben vágtam neki. Itt kitérnék egy elég személyes jellegű aspektusára a versenynek. Egy maraton versenyen kulcsfontosságú a hidratáció. Ezért már előző nap, a bemelegítéskor, és a rajtba beálláskor is sokat kell inni. A reggeli oda úton is ittam rendesen. Ahogy említettem, fél órát álltam benn, közben egy kulacsnyi izotóniás ital lecsúszott. A beállás előtt még volt lehetőség egyet könnyíteni, de utána már nem. Ennek eredményeképp már a rajt előtt szerettem volna még egyszer kikéredzkedni, de ugye erre itt nincs lehetőség. Sebaj, 3 óra, és elintézhetem.
Rajt! A pályának az első, aszfaltos részére pontosan emlékszem az elmúlt évekből, tavaly itt rontottam el a versenyt, idén itt akartam egy jó pozíciót megalapozni. Szépen felzárkóztam az élbolyhoz, ami kezdetben elég nagy létszámú volt. A szűk úton ez nem is tűnt veszélytelennek, egyszer csak anyázást, majd csattanást hallottam a hátam mögött, no ezt szeretném elkerülni, a bukásból kimaradni, remélem mindenki jól van! Ahogy kiállt a felvezető autó, és nekiindultunk emelkedni, végre kicsit lazult a tumultus. Wouter ment elöl, szépen fokozva a tempót, ami nekem pont jól esett. Az élboly egyre szakadt szét, így amikor láttam, hogy az előttem haladók közül bárki kezd lemaradni, akkor azonnal felrobogtam az élboly végére. Nem esett nehezemre, jók voltak a lábaim, pulzus rendben, úgyhogy minden ilyen alkalmat kihasználtam, hogy rajta maradjak a spiccen. Ez így ment egészen addig, míg már csak öten voltunk Wouter mögött, a két Cube-os ifjú titán, majd Dobai Robi, Hauser Tomi, meg én. Ahogy leértünk az aszfaltról, meredekebbre váltott a pálya, de Wouter mintha ezt észre se vette volna, ugyanabban a tempóban ment tovább, de a két Cube-os fiút se lassította igazán le, ellenben velünk, így búcsút vettünk tőlük. Robi kicsit előrébb, Tomival teljesen együtt haladtunk. Kissé furcsálltam, mit keresek én itt? Nem lesz nagy ára ennek az első emelkedőnek? De a lábak azt mondták hajrá! Az első frissítőig alig ittam, ugyanis a feszítő érzés ekkor még nem lazult, de legalább az is gyorsabb tempóra ösztökélt. Ott várt Tasi és Dani, inkább elvettem a teli kulacsot, biztos, ami biztos. Jött az első lejtő, beértük a hosszú végét, ahol be is ragadtam rendesen egy lassabb pilóta mögé. Ugyan volt egy rossz nyom is, amin előzhettem volna, de nem akartam kockáztatni. Így Robi és Tomi is eltűnt előlem mire a második emelkedőre értünk. Ez bosszantott, nem akartam egyedül maradni, mert biztosan tudtam, hogy Táncos Sanyi itt ólálkodik valahol mögöttem. Néha már szinte éreztem a tekintetét a hátamon, és tudtam, ha meglát, akkor elkap. Ezért megnyomtam a pedált, hogy felérjek Tomira, ami az Ördögoldal előtt össze is jött. Viccesen azt mondta már várt rám, úgyhogy kicsit lassított is. J Meg hogy ne aggódjak, ő majd elkezd fáradni, tegnap is versenyen volt. Hát ez jó hír, mondtam, mert én persze csak frissülök menet közben. J Azért sokat nem dumáltunk, de annyit igen, hogy Wouter és Robi van még master1-ben, így mi a harmadik/negyedik helyen csevegünk éppen. Ez abban a pillanatban felfoghatatlan volt számomra. Itt vagyok a szilváson, és a harmadik helyért meccselek? Hát jó, legyen, menjünk tovább. Összpontosítás, újabb zselé, megint már az óra jelzése előtt betoltam a soron következőt, ami ritka dolog, mert inkább ki szoktam hagyni egyet-kettőt. Az ördögoldalon Tomi leszakadt picit, de én se virgonckodtam. A 34-40 áttétel nem jelentett kellemes pörgetést, a legkeményebb 20 méteren inkább feltoltam, minthogy 40-50-es lábfordulattal erőltessem. Pedig tavaly itt könnyen felment a háromtányéros, de most racionálisabb volt leszállni. A sípálya „igen kedves” emelkedőjére érve Tomi megint a nyakamban lihegett. Azt mondja meghajtották az Ördögoldalon. Amit tudtam, gyorsan még lehúztam a kulacsból, mielőtt Dani feladta a másikat, így is félig volt még benne. Az ezután következő aszfaltos lejtő nem lett a kedvencem. Kavicsos, nagyon töredezett, helyenként sodrós. Lassúnak éreztem magam, de biztosra mentem. A következő mászáson beértünk pár hosszú távost, itt éreztem egy kis pluszt, hogy támadjak. Megnyomtam, vissza se néztem, csak reméltem, hogy Tomi le fog szakadni. A lábaim megvoltak, és kanyargós rész jött. Mentálisan egyben voltam, tudtam, ha egyszer látóhatáron túl kerülök, akkor Tomi többet nem jön fel rám. A nagymező aszfaltján már nem láttam, de egy percig se lazítottam, mentem, mint a mérgezett. Az utolsó frissítőre kiittam a kulacsom, mert addigra a korábbi problémám tova tűnt, és inkább folyadék bevitelre vágytam. Tasi az újabb teli kulacs átadásakor szólt, hogy abszolút ötödik vagyok. Ezt igazából tudtam, de így egy kicsit jobban fel tudtam fogni. Azt gondoltam magamban, az abszolút ötödiket biztos nem adják ingyen. Elkezdtem úgy hajtani, mintha az életemért küzdöttem volna. A hátam mögött nem volt senki, de ennek így is kellett maradnia. Keményen pedáloztam, ahogyan csak a jobb lábamban kezdődő görcs engedte. Lassan az utolsó emelkedő jött, de még mindig nem éreztem komoly fáradtságot. Közeledett a végjáték, a várva várt lejtő, de már ezelőtt beértem a rövid végét. Volt forgalom, gyerekes szülők is araszoltak a pályán. A csúszós köves részen meg pláne ésszel, nem hiába tolják sokan, én is inkább mennék még felfelé, mint itt bűvészkedjek a nyálkás köveken. Többször majdnem meg kellett állnom, hogy biztonságosan ki tudjam kerülni a többi bringást, aztán tűz tovább, mert pont ezek miatt úgy éreztem, hogy mindjárt megjelenik az egyik üldözőm, amíg itt totojázok. A gyors, köves, rázós rész sem esett jól, már szó szerint fájtak a kezeim, ahogy szorítottam a markolatot. Szépen fogytak a kilométerek, de mégis végtelennek tűnt a száguldás. Végül senki által nem zavartatva gurultam át a célon. A nevem bemondták, de a helyezésem nem. Úgy számoltam, hogy harmadik vagyok, amit nem tudtam még felfogni. Hauser Tomi beérkezését se hallottam, de azután bejött Táncos Sanyi, aki harmadik lett a szpíker szerint. Nahát, akkor én második lennék? Az időmérő csapat nem tudott velem foglalkozni, túl sok volt a befutó rövides. Mindegy, majd csak kiírják, ez már innen nem lehet rossz. Sanyi azt mondta, hogy Hauser is előtte jött be, akit másodiknak mondtak be. Én vagyok az első… Ááá, az tuti nem lehet! Egy órát tettem vettem, míg végül kiírták, és tényleg, én nyertem a Master 1 futamot, mivel Wouter és Robi is felnőttbe nevezett!
Ma reggel felnéztem a szekrény tetejére, ott a kupa, akkor tényleg igaz, nem álmodtam! Volt olyan titkos tervem, hogy majd egyszer egy topmaraton dobogóra állok, de hogy rögtön a legtetejére, arról nem is álmodoztam. A rengeteg munka, amit az elmúlt évben végeztem, most érik be. Főleg negyedik magyarként célba érni középtávon, nagy ellenfeleket magam mögé utasítva, életem eddigi legnagyobb sporteredménye, hihetetlen öröm!
Buzsónak óriási köszönet az edzői munkájáért, jó tanácsaiért, támogatásáért! Nagy köszönet az itatásért Tasinak és Daninak, sokat jelent, hogy ezzel nem kellett időt tölteni. Dórinak is köszönöm a segítséget, támogatást és a kitartást, hogy elviseli a folyamatos távollétem a sok edzés miatt!
Ez csak az idei első maraton volt, igyekszem a továbbiakon is helytállni, nehogy valaki azt mondhassa, vak tyúk is talál szemet. J
